Szerda, 2024-04-24, 0:15 AM
Belföldi & külföldi szolgáltatások
Média Marketing  
Főoldal XXVII. RÉSZ. Regisztráció Belépés
Honlap-menü































                                       ISTENI IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS                     

                   (avagy ebül szerzett jószág ebül vész el)

 

A kárörömmel valahogy úgy van az emberiség, mint a Káma Szutrával, azt is mindenki olvassa, sőt végig is csinálta oda-vissza, mégis tagadja, vagy cikizi a művet. Ősidők óta tudjuk, legszebb öröm a káröröm. De a mai modern, állítólag felvilágosult világunkban ez nem illik, legalábbis nyilvánosan nem. Aki be meri vallani, hogy ő bizony jól mulat, ha ellenlábasa, vagy csak simán felebarátja torkosborz módjára szív egy jó nagyot, az hamar megkapja a stigmát, hogy kispályás, szellemi toprongy, kicsinyes, gagyi, stb..  Pedig szerintem a non plus ultra, ha valakit a saját fegyverével vernek meg, magyarul ugyanúgy viszik be az erdőbe, ahogy ő csapott be eddig másokat. Úgy látszik kevesen tanulmányozták behatóan, vagy inkább csak kevesen vették komolyan a nagy drámaíró, Shakespeare egyik örökbecsű művében, a Machbet-ben elhangzott örök érvényű, bölcs mondatot. Kard által vész el, ki kardot ragad!

 No, de lássuk a történetet átültetve napjainkra és a ködös Skóciából a kies Józsefvárosba költöztetve.

 Történt vala, hogy Józsi megismerkedett Verával, akinek volt egy kicsi gyereke. Ez nem volt akadály, szerelmük kiállt minden próbát, sőt tart azóta is. Józsinak lakása nem lévén, odaköltözött Verához, az asszony betegeskedő édesanyjának önkormányzati lakásába. Így éldegéltek szépecskén, amikor megjelent a színen E. úr, aki olthatatlan szerelemre gerjedt Vera édesanyja iránt. Ahogy a nóta is mondja:  akármilyen öregasszony, ha férjhez megy, csak menyasszony , no meg a vén kecske is meg nyalintja még a sót elvén, hamarosan egybe is keltek. Ahogy illik, Isten és ember előtt.  Sajnos azonban az idill nem tarthatott sokáig, hiszen az új asszonyt magához szólította a teremtő és megtért őseihez. Így immár E. barátunk lett hivatalosan is a ház ura. Nos, ő ezzel a jogával nem élt, hanem visszaélt. A fiatalokat Vera jogos jussából kiüldözte az utcára télvíz idején, kisgyerekestül, mindenestül (vagy inkább semmistül). Ezentúl E. úr pöffeszkedett a lakásban egyedül, mint jogos szerinti bérlő, erkölcsileg viszont mégis csak bitorló.

 Eleinte albérlőkkel próbálkozott   minthogy dolgozni nem szeretett (soha nem is próbálta)   de ez nem jött be. Nem bizony, mert az albérlők is E. úrral hasonszőrű munkakerülő alkoholisták voltak és nemcsak hogy nem fizettek, de napirenden jól föl is pofozták főbérlőjüket, ha az nem tett ételt, bort, vodkát az asztalra. E. úr segítséget kért és kapott. Sikerült megszabadulnia albérlőiktől, sőt még az elmaradt számlákat is rendezték jótékony kezek. És E. úr föllélegzett. De mint kiderült, korai volt öröme, hiszen akikről úgy gondolt, kvázi emberbaráti szeretetből segítenek rajta, azok bizony nem jó tündérek voltak, hanem (ugye kitalálták?) a helyi lakásmaffia. Úgyhogy E. barátunk rövidesen költözött valahova Tápióborzasztóra egy romos tanyára, a civilizációtól olyan messzire, ahova a déli harangszó is csak fél kettőre  ér oda, de csak, ha jó a szél. Mondanom se kell, ez a rom is már a beköltözés pillanatában meg volt terhelve jó vastagon, holmi adósságból kifolyólag.

 Úgyhogy ez is odalett.

 Józsi és Vera immár megszaporodva szerelmük gyümölcsével, egy angyalhajú kislánnyal beköltözhettek egy szükséglakásba, mert a kerületi önkormányzat volt olyan vagány, hogy elismerte tévedését, amikor E. urat hagyta a lakásban. Így már részt vehettek a lakáspályázaton, amit toronymagasan meg is nyertek. Nemsokára költöznek egy most épülő házba, egy  zsír új  lakásba (46m2). A környék is ismerős, hiszen a Vera szülői házától csupán egy utcányira van.

 E. úr is visszakerült a környékre, ő szintén ebben az utcában lakik, csak a másik oldalon egy karitatív szervezet hajléktalanszállásán.

 Reggelente látom, ahogy a közeli parkban az önkormányzat  közhasznú  zöld kabátjában szedegeti a fű közül a kutyagumit.

 Nem vagyok vallásos, mégis arra kérem az égieket, nehogy visszajöjjenek és kialakulhassanak hasonló idők, mint amilyet tanulmányaim során egy régi fényképen láttam. Egy nagykapu-bejáró, fölötte transzparens:  Jedem das Seine!    Mindenkinek, amit megérdemel.

 Most legyen az mindegy, hogy e jelmondatot milyen mocskos ügyet és pokoli eszmét szolgáló csőcselék tűzte zászlajára. De ha helyesen értelmezzük, van benne ráció.


„CSÖVESGUGLÓF”

Lapunkban, ha ritkán is, de meg szoktunk jelentetni olvasói leveleket. Persze

csak olyat, ami elbírja a nyomdafestéket, nem személyeskedő, és nem

valamelyik politikai párt kívánja szócsőnek használni a Fedél nélkül-t!

Nem viccből, vagy illendőségből kérjük a Tisztelt olvasóinkat, tudassák velünk

véleményüket a lapról, annak tartalmáról, nem utolsó sorban a terjesztésről, a

terjesztők viselkedéséről.

Viszont létezik egy másik oldala is a dolognak. Amikor a szerkesztőségben

összegyűlt terjesztők mondják el tapasztalataikat, mi minden történik velük az

utcán. Hogyan viszonyul őhozzájuk a Tisztelt Olvasó.

Tévedés ne essék, nem minősíteni szeretnénk önöket, ehhez nincs jogunk. A régi

igazságot is ismerjük, miszerint a közönséget nem lehet leváltani. (nem is

óhajtjuk)

Mi nem csak szlogenként használjuk a logónkban szereplő mondatot: „Az

olvasó szent és sérthetetlen." hanem komolyan is gondoljuk.

Mintegy csemegének szánjuk a sok-sok terjesztői visszajelzésből kiemelt

néhány érdekességet, amit most megosztunk önökkel:

A 225-ös mesélte: - A Kolosy téren „nyomultam", amikor megállt mellettem

egy hatalmas terepjáró, benne négy kopasz izomagyú manus. Nem figyeltem

oda és véletlenül nekik is bekínáltam. Azonnal elzavartak, eléggé vastag

kifejezésekkel adták tudtomra, mi a véleményük a lapról és rólam. Elnézést

kértem és félreálltam, nehogy még kiszálljanak és esetleg jól el is verjenek. Kis

idő múlva megint ott voltak, hiszen mint kiderült csak a tér másik oldalára

mentek, ott volt dolguk.

Kikiabál az egyik

- Hát te még mindig itt vagy? Na gyere csak ide!

Nem nagyon örültem a szíves invitálásnak, de odasunnyogtam.

- Ne haragudj, csövi! Az előbb rossz kedvünk volt.

És kinyomott egy ezrest az ablakon. Naná hogy a másik három vagány sem

akart lemaradni azok is kiadtak egyet-egyet. (még zöld volt az ezres!) Így

mindjárt jobb volt a helyzet, négyezerrel beljebb. Aznapra be is zártam a boltot.

Volt, aki márkás órát kapott, más ennivalót, kisrádiót, rádiós magnót, walkmant,

sőt volt, aki randit! De eleddig a spiccen Karcsi barátunk áll. Neki egy

csodaszép és drága smaragd-követ nyújtottak ki egy kocsiból mellékelve hozzá

az egyik menő ékszerész tanúsítványát, hogy milyen csiszolású a kő, és hogy

milyen értéket képvisel.

A kolléga sem kétéves és először azt hitte kamu a kő, ezért nem volt rest és

elsétált oda, ahol a tanúsítványt kiállították. A mester természetesen rögtön

felismerte a saját munkáját, és azonnal mondta is, kinek és mikor készítette, csak

valamiért nem tetszett a vevőnek.

Mondta is, majd odaadja valami csövesnek, hadd legyen szegénynek néhány jó

napja. Hát lett!

No, de kaptak már döglött macskát szépen becsomagolva, díszdobozos bort

telepisálva, és gondosan visszapalackozva.

Volt, aki hitelbe kérte el a lapot és pár nap múlva adott érte egy jelentősnek

számító összeget.

A legmeghatóbbak persze azok a kisnyugdíjas mamikák és apókák, akiknek

másra nem telik és alig várják az új megjelenést. Ők még a szegényes kis

fillérjeik mellett maguk sütötte pogácsával, saját befőttel, vagy kiskertjükben

termelt finomságokkal is kedveskednek a lapért.

És vannak bizony, akik sértegetik, leköpdösik, sőt bántalmazzák a kollégákat, de

ezek a történetek csak nagyon ritkán jutnak el a Kürt utcáig.

Bármennyire is hihetetlen, sokak számára a terjesztő is emberből van!

Valahol még némi szemérmességgel, szégyenérzettel is megáldotta - verte őt a

sors és az őt ért atrocitásoktól csak nagyon nehezen és ritkán beszél. Akkor is

inkább csak „szűk családi" körben.

Különben is, sokkal jobb kedvvel tér az ember nyugovóra, ha kellemes

emlékeket „visz magával" éjszakára. Még akkor is, ha egy "lakájos" kapualjban,

vagy bokorban hajtja álomra a fejét.

Az apró kis kedvességek, figyelmességek teszik a hajléktalanok mindennapjait

valamelyest könnyebbé. Belopnak némi ízt, aromát, finomságot a szürke

hétköznapok egyhangú sivárságába. Ezek az esetek mazsolaszemek a

képzeletbeli kuglófban. Csakhogy itt nagyon nagy adag kuglófot kell elrágcsálni

ahhoz, hogy a néhány szem mazsolához hozzájusson az ember.

 





































Copyright MyCorp © 2024