ISTENI
IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS
(avagy
ebül szerzett jószág ebül vész el)
A
kárörömmel valahogy úgy van az emberiség, mint a Káma Szutrával, azt is
mindenki olvassa, sőt végig is csinálta oda-vissza, mégis tagadja, vagy cikizi
a művet. Ősidők óta tudjuk, legszebb öröm a káröröm. De a mai modern, állítólag
felvilágosult világunkban ez nem illik, legalábbis nyilvánosan nem. Aki be meri
vallani, hogy ő bizony jól mulat, ha ellenlábasa, vagy csak simán felebarátja
torkosborz módjára szív egy jó nagyot, az hamar megkapja a stigmát, hogy
kispályás, szellemi toprongy, kicsinyes, gagyi, stb.. Pedig szerintem a non plus ultra, ha valakit
a saját fegyverével vernek meg, magyarul ugyanúgy viszik be az erdőbe, ahogy ő
csapott be eddig másokat. Úgy látszik kevesen tanulmányozták behatóan, vagy
inkább csak kevesen vették komolyan a nagy drámaíró, Shakespeare egyik
örökbecsű művében, a Machbet-ben elhangzott örök érvényű, bölcs mondatot. Kard által
vész el, ki kardot ragad!
No, de
lássuk a történetet átültetve napjainkra és a ködös Skóciából a kies
Józsefvárosba költöztetve.
Történt
vala, hogy Józsi megismerkedett Verával, akinek volt egy kicsi gyereke. Ez nem
volt akadály, szerelmük kiállt minden próbát, sőt tart azóta is. Józsinak
lakása nem lévén, odaköltözött Verához, az asszony betegeskedő édesanyjának
önkormányzati lakásába. Így éldegéltek szépecskén, amikor megjelent a színen E.
úr, aki olthatatlan szerelemre gerjedt Vera édesanyja iránt. Ahogy a nóta is
mondja: akármilyen öregasszony, ha
férjhez megy, csak menyasszony , no meg a vén kecske is meg nyalintja még a sót
elvén, hamarosan egybe is keltek. Ahogy illik, Isten és ember előtt. Sajnos azonban az idill nem tarthatott
sokáig, hiszen az új asszonyt magához szólította a teremtő és megtért őseihez.
Így immár E. barátunk lett hivatalosan is a ház ura. Nos, ő ezzel a jogával nem
élt, hanem visszaélt. A fiatalokat Vera jogos jussából kiüldözte az utcára
télvíz idején, kisgyerekestül, mindenestül (vagy inkább semmistül). Ezentúl E.
úr pöffeszkedett a lakásban egyedül, mint jogos szerinti bérlő, erkölcsileg
viszont mégis csak bitorló.
Eleinte
albérlőkkel próbálkozott minthogy
dolgozni nem szeretett (soha nem is próbálta)
de ez nem jött be. Nem bizony, mert az albérlők is E. úrral hasonszőrű
munkakerülő alkoholisták voltak és nemcsak hogy nem fizettek, de napirenden jól
föl is pofozták főbérlőjüket, ha az nem tett ételt, bort, vodkát az asztalra.
E. úr segítséget kért és kapott. Sikerült megszabadulnia albérlőiktől, sőt még
az elmaradt számlákat is rendezték jótékony kezek. És E. úr föllélegzett. De
mint kiderült, korai volt öröme, hiszen akikről úgy gondolt, kvázi emberbaráti
szeretetből segítenek rajta, azok bizony nem jó tündérek voltak, hanem (ugye
kitalálták?) a helyi lakásmaffia. Úgyhogy E. barátunk rövidesen költözött
valahova Tápióborzasztóra egy romos tanyára, a civilizációtól olyan messzire,
ahova a déli harangszó is csak fél kettőre
ér oda, de csak, ha jó a szél. Mondanom se kell, ez a rom is már a
beköltözés pillanatában meg volt terhelve jó vastagon, holmi adósságból
kifolyólag.
Úgyhogy
ez is odalett.
Józsi
és Vera immár megszaporodva szerelmük gyümölcsével, egy angyalhajú kislánnyal
beköltözhettek egy szükséglakásba, mert a kerületi önkormányzat volt olyan
vagány, hogy elismerte tévedését, amikor E. urat hagyta a lakásban. Így már
részt vehettek a lakáspályázaton, amit toronymagasan meg is nyertek. Nemsokára
költöznek egy most épülő házba, egy zsír
új lakásba (46m2). A környék is ismerős,
hiszen a Vera szülői házától csupán egy utcányira van.
E. úr
is visszakerült a környékre, ő szintén ebben az utcában lakik, csak a másik
oldalon egy karitatív szervezet hajléktalanszállásán.
Reggelente
látom, ahogy a közeli parkban az önkormányzat
közhasznú zöld kabátjában
szedegeti a fű közül a kutyagumit.
Nem
vagyok vallásos, mégis arra kérem az égieket, nehogy visszajöjjenek és
kialakulhassanak hasonló idők, mint amilyet tanulmányaim során egy régi
fényképen láttam. Egy nagykapu-bejáró, fölötte transzparens: Jedem das Seine! Mindenkinek, amit megérdemel.
Most
legyen az mindegy, hogy e jelmondatot milyen mocskos ügyet és pokoli eszmét
szolgáló csőcselék tűzte zászlajára. De ha helyesen értelmezzük, van benne
ráció.
„CSÖVESGUGLÓF”
Lapunkban,
ha ritkán is, de meg szoktunk jelentetni olvasói leveleket. Persze
csak
olyat, ami elbírja a nyomdafestéket, nem személyeskedő, és nem
valamelyik
politikai párt kívánja szócsőnek használni a Fedél nélkül-t!
Nem
viccből, vagy illendőségből kérjük a Tisztelt olvasóinkat, tudassák velünk
véleményüket
a lapról, annak tartalmáról, nem utolsó sorban a terjesztésről, a
terjesztők
viselkedéséről.
Viszont
létezik egy másik oldala is a dolognak. Amikor a szerkesztőségben
összegyűlt
terjesztők mondják el tapasztalataikat, mi minden történik velük az
utcán.
Hogyan viszonyul őhozzájuk a Tisztelt Olvasó.
Tévedés
ne essék, nem minősíteni szeretnénk önöket, ehhez nincs jogunk. A régi
igazságot
is ismerjük, miszerint a közönséget nem lehet leváltani. (nem is
óhajtjuk)
Mi nem
csak szlogenként használjuk a logónkban szereplő mondatot: „Az
olvasó
szent és sérthetetlen." hanem komolyan is gondoljuk.
Mintegy
csemegének szánjuk a sok-sok terjesztői visszajelzésből kiemelt
néhány
érdekességet, amit most megosztunk önökkel:
A 225-ös
mesélte: - A Kolosy téren „nyomultam", amikor megállt mellettem
egy
hatalmas terepjáró, benne négy kopasz izomagyú manus. Nem figyeltem
oda és
véletlenül nekik is bekínáltam. Azonnal elzavartak, eléggé vastag
kifejezésekkel
adták tudtomra, mi a véleményük a lapról és rólam. Elnézést
kértem és
félreálltam, nehogy még kiszálljanak és esetleg jól el is verjenek. Kis
idő múlva
megint ott voltak, hiszen mint kiderült csak a tér másik oldalára
mentek,
ott volt dolguk.
Kikiabál
az egyik
- Hát te
még mindig itt vagy? Na gyere csak ide!
Nem
nagyon örültem a szíves invitálásnak, de odasunnyogtam.
- Ne
haragudj, csövi! Az előbb rossz kedvünk volt.
És
kinyomott egy ezrest az ablakon. Naná hogy a másik három vagány sem
akart
lemaradni azok is kiadtak egyet-egyet. (még zöld volt az ezres!) Így
mindjárt
jobb volt a helyzet, négyezerrel beljebb. Aznapra be is zártam a boltot.
Volt, aki
márkás órát kapott, más ennivalót, kisrádiót, rádiós magnót, walkmant,
sőt volt,
aki randit! De eleddig a spiccen Karcsi barátunk áll. Neki egy
csodaszép
és drága smaragd-követ nyújtottak ki egy kocsiból mellékelve hozzá
az egyik
menő ékszerész tanúsítványát, hogy milyen csiszolású a kő, és hogy
milyen
értéket képvisel.
A kolléga
sem kétéves és először azt hitte kamu a kő, ezért nem volt rest és
elsétált
oda, ahol a tanúsítványt kiállították. A mester természetesen rögtön
felismerte
a saját munkáját, és azonnal mondta is, kinek és mikor készítette, csak
valamiért
nem tetszett a vevőnek.
Mondta
is, majd odaadja valami csövesnek, hadd legyen szegénynek néhány jó
napja.
Hát lett!
No, de
kaptak már döglött macskát szépen becsomagolva, díszdobozos bort
telepisálva,
és gondosan visszapalackozva.
Volt, aki
hitelbe kérte el a lapot és pár nap múlva adott érte egy jelentősnek
számító
összeget.
A
legmeghatóbbak persze azok a kisnyugdíjas mamikák és apókák, akiknek
másra nem
telik és alig várják az új megjelenést. Ők még a szegényes kis
fillérjeik
mellett maguk sütötte pogácsával, saját befőttel, vagy kiskertjükben
termelt
finomságokkal is kedveskednek a lapért.
És vannak
bizony, akik sértegetik, leköpdösik, sőt bántalmazzák a kollégákat, de
ezek a
történetek csak nagyon ritkán jutnak el a Kürt utcáig.
Bármennyire
is hihetetlen, sokak számára a terjesztő is emberből van!
Valahol
még némi szemérmességgel, szégyenérzettel is megáldotta - verte őt a
sors és
az őt ért atrocitásoktól csak nagyon nehezen és ritkán beszél. Akkor is
inkább
csak „szűk családi" körben.
Különben
is, sokkal jobb kedvvel tér az ember nyugovóra, ha kellemes
emlékeket
„visz magával" éjszakára. Még akkor is, ha egy "lakájos"
kapualjban,
vagy
bokorban hajtja álomra a fejét.
Az apró
kis kedvességek, figyelmességek teszik a hajléktalanok mindennapjait
valamelyest
könnyebbé. Belopnak némi ízt, aromát, finomságot a szürke
hétköznapok
egyhangú sivárságába. Ezek az esetek mazsolaszemek a
képzeletbeli
kuglófban. Csakhogy itt nagyon nagy adag kuglófot kell elrágcsálni
ahhoz,
hogy a néhány szem mazsolához hozzájusson az ember.