Csütörtök, 2024-03-28, 7:06 PM
Belföldi & külföldi szolgáltatások
Média Marketing  
Főoldal XXV. RÉSZ. Regisztráció Belépés
Honlap-menü






























Technos Mari az absztinens

 

Azzal mindenki tisztában van, hogy a hajléktalanságnak szerves része az iszákosság, sőt annak durvább változata az alkoholizmus.

Valahogy úgy van ez, mint a prostitúció és a bűnözés. Ők is édes testvérek, hiszen ahol az egyik megjelenik előbb-utóbb a másik is odaér. A sorrend szinte mindegy.

Van aki azért lett hajléktalan mert ivott és a családja elüldözte, vagy Ő önállóan itta el mindenét.  Más hajléktalanná válása után nyúlt a pohárhoz. ( pardon, a kannához )

Most egy olyan történetet tárnék a tisztelt olvasó elé ami szinte komédiába illenék, ha nem tarkítanák tragikus epizódok.

Tehát egy degenerált, és több nemzedékre visszamenően megrögzött alkoholista család, kimarta soraiból azt az egyet aki nem volt, és ma sem hajlandó inni. Hát igen. Similis simili gaudet. (hasonló a hasonlónak örül)

 Mari:

 Nagyon nehéz gyermekkorom volt. Az anyukámon kívül a családunkban szinte minden felnőtt ( nők is) részeges, alkoholista volt. Talán emiatt is engem eléggé nehéz felfogással vert meg a sors, de hát mitől is lehettem volna okosabb.

 Ez rögtön megmutatkozott az iskolában is, hiszen nem tudtam a többi normális gyerekkel haladni, ezért átvittek a kisegítő, csúfnevén   gyogyós   iskolába. Abból is csak négyet tudtam elvégezni, hozzá még kettőt már felnőtt koromban. Azt is úgy hogy a rendszerváltás után kampányoltunk a párommal az egyik pártnak és azok írattak be ( szerintem csak kampányfogásként / iskolába.

 No elég az hozzá, hogy a család állandóan mart, hogy így a bolond Mari megy úgy a bolond Mari. Hiszen ha bolond lettem is, tőlük, miattuk lettem az. Aztán később már nagylány koromban én is megkóstoltam a piát. Kíváncsi voltam mi a fenét szeretnek rajta annyira, hogy állandóan ˝Siker˝ körülöttem szinte mindenki. Emlékszem, valami édes likőr volt, kellemes volt az illata is. Éppen csak belenyaltam, finom volt de nem kértem többet. Néhány perc múlva piszok rosszul lettem. A család persze csak röhögött, de aztán ( mint szakképzett alkoholisták ) látták hogy tényleg nagyon tré vagyok, megijedtek, hogy nekik is bajuk lehet az itatásomból és orvost, mentőt hívtak.

 Ezek után végképp nem állhattam meg a család, főleg a sógornőm előtt. Ő a mai napig is versenyt iszik a Lóci kocsmában a férfiakkal. Úgy is néz ki, mint azok. Munkásruha, gumicsizma, jambó sapka, pufajka, egyszóval csupa nőiesség.

 Amikor anyukám már nagyon beteg volt, és nem tudott megvédeni ezektől a sakáloktól, beutaltak egy olyan intézetbe amit akkor is, most is csak bolondok házasként emleget a Magyar ember. Majdnem tíz évet húztam le különböző helyeken, mert a családom vitt össze   vissza, nehogy valahol több időt eltölthessek és kiderüljön mégsem vagyok teljesen hülye.

 Aztán kiderült a disznóság, legalább is egy része, hogy miért is vagyok bezáratva, mire megy ki a játék, és szülőfalum akkori polgármestere azonnal a segítségemre sietett. Ekkor már persze felfigyeltek rám és az egyik intézmény igazgatónője bizonyos Szabóné is mellém állt, no meg a Diósjenei intézet foglalkoztatás vezetője Wisinger János úr.

 ˝Szabadulásom˝ után hazamentem, és elkezdtem dolgozni.

 Adtam haza pénzt, na nem az egészet. Nem adtam le az egész fizetésemet hogy eligyák.

 Akkor megint megtaláltak. ( szintén a sógornőm vitte a Prímet ) hogy csúnya vagyok, kövér, inni sem tudok, nem lesz belőlem semmi stb.

 Úgyhogy nekiindultam, és meg sem álltam Pestig. A rokkantnyugdíjam mellett   mert leszázalékoltak   dolgozgatok valamit amihez nem kell sok tudomány, és az egészségem is megengedi. A családi örökségemet a sógornőm és alkoholista bandája bitorolja, mert közben az öcsémet agyonütötte egy ráboruló teherautó, a gyereküket pedig elvitték intézetbe.

 Lajossal több mint tíz éve vagyunk együtt, ő a gyámom. Ő is hajléktalan volt a válása miatt tizennégy évig. Bár ő is, mint általában a művészi lelkületű emberek, iszogat. Néha bizony eszméletlenre tudja magát inni de nem balhézik, nem bánt senkit sőt, szeret mindenkit. Meg akarja ölelni az egész világot. Én azóta sem tudtam rászokni a piára, pedig volt idő, amikor tettem komoly erőfeszítéseket ez irányban.

 Az eredmény mindig ugyanaz volt, mint legelőször, úgyhogy fel is adtam. Ellenben a cigi meg a kávé az sajnos nagyon megy.

 Ja és hogyan sikerült kikapaszkodni? Magam sem tudom. Tettük a dolgunkat, melóztunk, guberáltunk, Lajos esetleg étlapokat fordított, vagy tolmácsolt valamelyik maszeknak a Forma 1-en. ( ő iskolázottabb ember. )

 Aztán 2000-ben, az egyik hajléktalanellátó szervezet ( Menhely Alapítvány ) segítségével lakáshoz jutottunk. Közösen nagyobb esélyjel indultunk neki a dolgoknak a hivataloknál.

 Megszerezni is nehéz volt, de megtartani még nehezebb.

 Lajosnak van egy hülye ám de jól bevált szokása. Számlafizetések környékén mindig kiakasztja a lakásba egy jól látható helyre az egyik olyan mellényét ami még hajléktalan idejében szolgálta. Így mindig eszünkbe jut milyen is volt kint lenni, és még véletlenül sem ˝felejtjük el ˝ befizetni a számlákat.

 

 

 A Duna partról családi házba

 

Amikor valamelyik képes lap vagy televíziós dokumentumfilm a hajléktalan-kérdéssel foglalkozik azt szinte kivétel nélkül egy-egy sokgyerekes cigánycsaláddal illusztrálja. Olyankor kinyílik a bicska a zsebemben, mert kéretik a tisztelt kollegáknak tudomásul venni: nem csak roma hajléktalanok léteznek! Sőt! A hazánkban föllelhető minden náció képviselteti magát a hajléktalanok között. Csak valahogy olyan megható egy cigányasszony körbevéve sok purdéval, a karján is egy, a háttérben meg a putri. Nos az én szememben ez nem más, mint ócska újságírói fogás, amit csak a szakma dilettáns képviselői, holmi fuser sajtóhiénák alkalmaznak manapság. Nem mindegy a náció? Elég szomorú az a tény, hogy nem csak egyedül élő, magatehetetlen emberek, megrögzött, cselekvőképtelen alkoholisták kerülnek néhány ügyeskedő, aljas egyén jóvoltából az utcára, de családok is, gyerekekkel együtt! Itt tényleg egyenlőség van. Aki ide kerül, annak egyformán szar a helyzete, tökmindegy milyen származású és milyen ősökkel büszkélkedhet. Sikerrovatunkban sokmindenki előfordult már. Eddig szándékosan nem mutattam be romákat, de úgy érzem mára beérett a rovat annyira, hogy egy ilyen családot is bemutathassak a T. Olvasónak.

 2004 nyara. Dögmeleg van. Ritka szabadnapjaim egyikén enyhülést keresve irány a Dunapart. Sátorozok. Versenyt lihegek a kutyámmal, amikor fehér  cigánymercédesz  (Lada) fékez mellettem. Nagydarab kigyúrt roma köszön ki belőle, napszemüvege mögé bújva alig ismerem meg. Hiszen ez a Sanyi!

 Ismeretségünk akkor kezdődött, amikor úgy kb. négy évvel ezelőtt egész családjával kint csövezett a parton. Valahogy sikerült elveszíteni a lakásukat és itt húzták meg magukat, innen jártak dolgozni. Nem segélyért kuncsorogtak már akkor sem , hanem keményen dolgoztak, hogy újra legyen lakásuk, ahova beköltözhetnek.

 Folyóparti fészküket és annak környékét példásan rendben tartották. Ősszel viszont, a lombok lehullása után láthatóvá váltak és a szigeten lévő szórakozóhelyek úri alkoholistáinak szúrta a szemét az immár testközelbe került szegénység. Ezért rábírták a helyi polgármestert, hogy takarítsa el ezeket a  lumpen egyéneket  a partról. A polgármester pedig (teljesen jogszerűtlenül) cselekedett is. Néhány hórukkemberrel, rendőri biztosítás mellett, mindenféle leltár vagy jegyzék nélkül teherautóra rakták és elszállították a szerencsétlenek holmijait. Ami nem fért föl vagy a rakodók nem találták arra érdemesnek, hogy föltegyék a kocsira, azt nemes egyszerűséggel leöntötték benzinnel és fölgyújtották. A családot pedig (hiába laktak évtizedek óta a kerületben) elüldözték még a környékről is.

 Aztán hosszú hányattatás után, Sándor feleségének a családja segített nekik. Látva Sándor jóravalóságát meg hogy komolyan gondolják az együttélést, megengedték nekik, hogy a családi házuk egyik végébe költözzenek. Majd erről-arról kicsit bővítsék is.

 Fedél nélkül:   Jól le vagy sülve komám, tán szolizol? Meg is emberesedtél.

 Sándor:   tudod, megfogom a melót. Most is, mint már évek óta kőművesek mellett trógerolok. Sokszor már majd elájulok a napon, de rágondolok a két szép kis családomra és kezdem elölről.

Fn.:   Segély?

S.:   Ééén? Oda menjenek az öregek, a betegek, meg a  nyomorékok. Akik nem tudnak dolgozni. Az én családom nem fog koldulni, más kegyelméből élni! Úgy is azt mondják a gádzsók (magyarok), hogy a cigány csak élősködni tud. Kérni vagy lopni. Na, hát én nem!

 Ezt a tragacsot is azért vettem, hogy ha a családnak kirándulni szottyan kedve, hát bepakolom őket, aztán gyerünk. Persze csak csínján a mai benzinárak mellett. Később azt hiszem lecserélem ezt a szemétládát egy kisbuszra, hogy jobban elférjünk. Még építkezni is kéne, ne az anyósék portáján legyünk örökké. Jobb az, ha teljesen önálló az ember.

 A szerző megjegyzése:

 Mondhatja a T. Olvasó, úgy könnyű, ha valakinek a hóna alá nyúlnak, segítik kimászni a bajból. Való igaz. De a segítség is csak akkor ér valamit, ha az valóban segítség és nem más kaparja ki nekünk a gesztenyét. Mi pedig csak a sült galambra várva, henyélve irigykedünk másokra.

 A végére álljon itt egy idézet Váczi Mihály gyönyörű verséből:

   Nem elég a jóra vágyni/ a jót akarni kell./ És nem elég akarni,/ de tenni, tenni kell.

 

 





































Copyright MyCorp © 2024