Technos Mari az
absztinens
Azzal mindenki
tisztában van, hogy a hajléktalanságnak szerves része az iszákosság, sőt annak
durvább változata az alkoholizmus.
Valahogy úgy van ez,
mint a prostitúció és a bűnözés. Ők is édes testvérek, hiszen ahol az egyik
megjelenik előbb-utóbb a másik is odaér. A sorrend szinte mindegy.
Van aki azért lett
hajléktalan mert ivott és a családja elüldözte, vagy Ő önállóan itta el
mindenét. Más hajléktalanná válása után
nyúlt a pohárhoz. ( pardon, a kannához )
Most egy olyan
történetet tárnék a tisztelt olvasó elé ami szinte komédiába illenék, ha nem
tarkítanák tragikus epizódok.
Tehát egy degenerált,
és több nemzedékre visszamenően megrögzött alkoholista család, kimarta soraiból
azt az egyet aki nem volt, és ma sem hajlandó inni. Hát igen. Similis simili
gaudet. (hasonló a hasonlónak örül)
Mari:
Nagyon nehéz
gyermekkorom volt. Az anyukámon kívül a családunkban szinte minden felnőtt (
nők is) részeges, alkoholista volt. Talán emiatt is engem eléggé nehéz
felfogással vert meg a sors, de hát mitől is lehettem volna okosabb.
Ez rögtön
megmutatkozott az iskolában is, hiszen nem tudtam a többi normális gyerekkel
haladni, ezért átvittek a kisegítő, csúfnevén
gyogyós iskolába. Abból is csak
négyet tudtam elvégezni, hozzá még kettőt már felnőtt koromban. Azt is úgy hogy
a rendszerváltás után kampányoltunk a párommal az egyik pártnak és azok írattak
be ( szerintem csak kampányfogásként / iskolába.
No elég az hozzá, hogy
a család állandóan mart, hogy így a bolond Mari megy úgy a bolond Mari. Hiszen
ha bolond lettem is, tőlük, miattuk lettem az. Aztán később már nagylány
koromban én is megkóstoltam a piát. Kíváncsi voltam mi a fenét szeretnek rajta
annyira, hogy állandóan ˝Siker˝ körülöttem szinte mindenki. Emlékszem, valami
édes likőr volt, kellemes volt az illata is. Éppen csak belenyaltam, finom volt
de nem kértem többet. Néhány perc múlva piszok rosszul lettem. A család persze
csak röhögött, de aztán ( mint szakképzett alkoholisták ) látták hogy tényleg
nagyon tré vagyok, megijedtek, hogy nekik is bajuk lehet az itatásomból és
orvost, mentőt hívtak.
Ezek után végképp nem
állhattam meg a család, főleg a sógornőm előtt. Ő a mai napig is versenyt iszik
a Lóci kocsmában a férfiakkal. Úgy is néz ki, mint azok. Munkásruha,
gumicsizma, jambó sapka, pufajka, egyszóval csupa nőiesség.
Amikor anyukám már
nagyon beteg volt, és nem tudott megvédeni ezektől a sakáloktól, beutaltak egy
olyan intézetbe amit akkor is, most is csak bolondok házasként emleget a Magyar
ember. Majdnem tíz évet húztam le különböző helyeken, mert a családom vitt
össze vissza, nehogy valahol több időt
eltölthessek és kiderüljön mégsem vagyok teljesen hülye.
Aztán kiderült a
disznóság, legalább is egy része, hogy miért is vagyok bezáratva, mire megy ki
a játék, és szülőfalum akkori polgármestere azonnal a segítségemre sietett.
Ekkor már persze felfigyeltek rám és az egyik intézmény igazgatónője bizonyos
Szabóné is mellém állt, no meg a Diósjenei intézet foglalkoztatás vezetője
Wisinger János úr.
˝Szabadulásom˝ után
hazamentem, és elkezdtem dolgozni.
Adtam haza pénzt, na
nem az egészet. Nem adtam le az egész fizetésemet hogy eligyák.
Akkor megint
megtaláltak. ( szintén a sógornőm vitte a Prímet ) hogy csúnya vagyok, kövér,
inni sem tudok, nem lesz belőlem semmi stb.
Úgyhogy nekiindultam,
és meg sem álltam Pestig. A rokkantnyugdíjam mellett mert leszázalékoltak dolgozgatok valamit amihez nem kell sok
tudomány, és az egészségem is megengedi. A családi örökségemet a sógornőm és
alkoholista bandája bitorolja, mert közben az öcsémet agyonütötte egy ráboruló
teherautó, a gyereküket pedig elvitték intézetbe.
Lajossal több mint
tíz éve vagyunk együtt, ő a gyámom. Ő is hajléktalan volt a válása miatt
tizennégy évig. Bár ő is, mint általában a művészi lelkületű emberek, iszogat.
Néha bizony eszméletlenre tudja magát inni de nem balhézik, nem bánt senkit
sőt, szeret mindenkit. Meg akarja ölelni az egész világot. Én azóta sem tudtam
rászokni a piára, pedig volt idő, amikor tettem komoly erőfeszítéseket ez
irányban.
Az eredmény mindig
ugyanaz volt, mint legelőször, úgyhogy fel is adtam. Ellenben a cigi meg a kávé
az sajnos nagyon megy.
Ja és hogyan sikerült
kikapaszkodni? Magam sem tudom. Tettük a dolgunkat, melóztunk, guberáltunk,
Lajos esetleg étlapokat fordított, vagy tolmácsolt valamelyik maszeknak a Forma
1-en. ( ő iskolázottabb ember. )
Aztán 2000-ben, az
egyik hajléktalanellátó szervezet ( Menhely Alapítvány ) segítségével lakáshoz
jutottunk. Közösen nagyobb esélyjel indultunk neki a dolgoknak a hivataloknál.
Megszerezni is nehéz
volt, de megtartani még nehezebb.
Lajosnak van egy hülye ám de jól bevált
szokása. Számlafizetések környékén mindig kiakasztja a lakásba egy jól látható
helyre az egyik olyan mellényét ami még hajléktalan idejében szolgálta. Így
mindig eszünkbe jut milyen is volt kint lenni, és még véletlenül sem ˝felejtjük
el ˝ befizetni a számlákat.
A Duna partról családi házba
Amikor
valamelyik képes lap vagy televíziós dokumentumfilm a hajléktalan-kérdéssel
foglalkozik azt szinte kivétel nélkül egy-egy sokgyerekes cigánycsaláddal
illusztrálja. Olyankor kinyílik a bicska a zsebemben, mert kéretik a tisztelt
kollegáknak tudomásul venni: nem csak roma hajléktalanok léteznek! Sőt! A
hazánkban föllelhető minden náció képviselteti magát a hajléktalanok között.
Csak valahogy olyan megható egy cigányasszony körbevéve sok purdéval, a karján
is egy, a háttérben meg a putri. Nos az én szememben ez nem más, mint ócska
újságírói fogás, amit csak a szakma dilettáns képviselői, holmi fuser
sajtóhiénák alkalmaznak manapság. Nem mindegy a náció? Elég szomorú az a tény,
hogy nem csak egyedül élő, magatehetetlen emberek, megrögzött, cselekvőképtelen
alkoholisták kerülnek néhány ügyeskedő, aljas egyén jóvoltából az utcára, de
családok is, gyerekekkel együtt! Itt tényleg egyenlőség van. Aki ide kerül,
annak egyformán szar a helyzete, tökmindegy milyen származású és milyen ősökkel
büszkélkedhet. Sikerrovatunkban sokmindenki előfordult már. Eddig szándékosan
nem mutattam be romákat, de úgy érzem mára beérett a rovat annyira, hogy egy
ilyen családot is bemutathassak a T. Olvasónak.
2004
nyara. Dögmeleg van. Ritka szabadnapjaim egyikén enyhülést keresve irány a
Dunapart. Sátorozok. Versenyt lihegek a kutyámmal, amikor fehér cigánymercédesz (Lada) fékez mellettem. Nagydarab kigyúrt
roma köszön ki belőle, napszemüvege mögé bújva alig ismerem meg. Hiszen ez a
Sanyi!
Ismeretségünk
akkor kezdődött, amikor úgy kb. négy évvel ezelőtt egész családjával kint
csövezett a parton. Valahogy sikerült elveszíteni a lakásukat és itt húzták meg
magukat, innen jártak dolgozni. Nem segélyért kuncsorogtak már akkor sem ,
hanem keményen dolgoztak, hogy újra legyen lakásuk, ahova beköltözhetnek.
Folyóparti
fészküket és annak környékét példásan rendben tartották. Ősszel viszont, a
lombok lehullása után láthatóvá váltak és a szigeten lévő szórakozóhelyek úri
alkoholistáinak szúrta a szemét az immár testközelbe került szegénység. Ezért
rábírták a helyi polgármestert, hogy takarítsa el ezeket a lumpen egyéneket a partról. A polgármester pedig (teljesen
jogszerűtlenül) cselekedett is. Néhány hórukkemberrel, rendőri biztosítás
mellett, mindenféle leltár vagy jegyzék nélkül teherautóra rakták és
elszállították a szerencsétlenek holmijait. Ami nem fért föl vagy a rakodók nem
találták arra érdemesnek, hogy föltegyék a kocsira, azt nemes egyszerűséggel
leöntötték benzinnel és fölgyújtották. A családot pedig (hiába laktak évtizedek
óta a kerületben) elüldözték még a környékről is.
Aztán
hosszú hányattatás után, Sándor feleségének a családja segített nekik. Látva
Sándor jóravalóságát meg hogy komolyan gondolják az együttélést, megengedték
nekik, hogy a családi házuk egyik végébe költözzenek. Majd erről-arról kicsit
bővítsék is.
Fedél
nélkül: Jól le vagy sülve komám, tán
szolizol? Meg is emberesedtél.
Sándor: tudod, megfogom a melót. Most is, mint már
évek óta kőművesek mellett trógerolok. Sokszor már majd elájulok a napon, de
rágondolok a két szép kis családomra és kezdem elölről.
Fn.: Segély?
S.: Ééén? Oda menjenek az öregek, a betegek, meg
a nyomorékok. Akik nem tudnak dolgozni.
Az én családom nem fog koldulni, más kegyelméből élni! Úgy is azt mondják a
gádzsók (magyarok), hogy a cigány csak élősködni tud. Kérni vagy lopni. Na, hát
én nem!
Ezt a
tragacsot is azért vettem, hogy ha a családnak kirándulni szottyan kedve, hát
bepakolom őket, aztán gyerünk. Persze csak csínján a mai benzinárak mellett.
Később azt hiszem lecserélem ezt a szemétládát egy kisbuszra, hogy jobban
elférjünk. Még építkezni is kéne, ne az anyósék portáján legyünk örökké. Jobb
az, ha teljesen önálló az ember.
A
szerző megjegyzése:
Mondhatja
a T. Olvasó, úgy könnyű, ha valakinek a hóna alá nyúlnak, segítik kimászni a
bajból. Való igaz. De a segítség is csak akkor ér valamit, ha az valóban
segítség és nem más kaparja ki nekünk a gesztenyét. Mi pedig csak a sült
galambra várva, henyélve irigykedünk másokra.
A
végére álljon itt egy idézet Váczi Mihály gyönyörű verséből:
Nem elég a jóra vágyni/ a jót akarni kell./
És nem elég akarni,/ de tenni, tenni kell.