Kedd, 2017-09-19, 4:25 PM
Belföldi & külföldi szolgáltatások
Média Marketing  
Főoldal XX. RÉSZ. Regisztráció Belépés
Honlap-menü

Belépés

Naptár
«  Szeptember 2017  »
HKSzeCsPSzoV
    123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930

Igatlan Kanadába

Pihenés

Facebook


Mi is voltunk a Szigeten

(bár ne lettünk volna)

Néhány éve már gyakorlattá vált, hogy évente legalább egyszer, a Szigetre nem csak aludni és guberálni mennek ki a hajléktalanok. Mint sok más szervezet, egyesület, csoportosulás stb. mi is megmutathatjuk magunkat, hogy létezünk. No, nem mintha nem tudnának rólunk, hiszen a járókelők nap, mint nap találkozhatnak a hajléktalanokkal. De itt, ilyenkor, egy olyan oldalunkról ismerhetnek meg bennünket, amely egyesekben még a feltételezés szintjén sem merülne fel. Ez pedig a kreativitás, a művészet. E sorok írója, két egymást követő napon 14-én és 15-én zarándokolt ki a mnevezetes rendezvényre. Először, mint író-újságíró-novellista, aztán pedig, mint egy, az értelmiségi hajléktalanokról készült dokumentumfilm egyik szereplője és készítésének közreműködője. Általában az ilyen, a közönséggel való találkozásnak örül minden művész és alkotó. (hiszen a megjelentek létszámából, és a hangulatból lemérhető, vajon mennyire sikerült, amit létrehozott) Mi mégis, kissé keserű szájízzel távoztunk mind a két napon. Az első találkozó, mint azt már említettem, irodalmi műsor lett volna, hajléktalan szerzők műveiből. Elég szépen is indult az egész, hiszen biztosítva volt a színpad, a hangosítás, és tehetséges színésznövendékek segítették (volna) közreműködésükkel, a versek és novellák bemutatását. Csakhogy a közönség, mi tagadás eléggé szellősen üldögéltek a nézőtéren, nem igazán élvezhette az előadást. Ennek pedig oka, a szomszédos sátorban üvöltő rockzene volt. Mi lehet hogy rosszul tettük nem szóltunk senkinek hogy halkítsák le egy kicsit, legalább az előadás végéig, hanem megpróbáltuk túlordítani a hangzavart. Elképzelhető milyen élmény, egy komoly hangvételű irodalmi műsor, rock zenei

alá-, (vagy inkább fölé-) festéssel. Tehát nem maradt más hátra, bíztunk a másnapi filmbemutató sikerében. Itt

már az égiek is besegítettek abba, hogy ne sikerüljön, hiszen a délután három órára meghirdetett kezdésre érte el a Napocska, azt a szöget, hogy tökéletesen megvilágította a vetítővásznat, így a filmből szinte semmit sem lehetett látni. Később már hallani sem, hiszen a szomszédból átjöttek, (ők meg merték tenni!) és ránk szóltak, vegyük halkabbra, mert nem lehet hallani az ő amatőr színjátszó csoportjuk előadását. Aztán amikor már kezdtünk örülni, hiszen meg-meg álltak, a már látszani és hallani kezdő filmnél az érdeklődők, akkor jött a vég. Ez pedig, a Nagyszínpadon éppen akkor fellépő zenekar képében jelent meg. Senkire és semmire sem lévén tekintettel, teljes hangerővel bömböltették a cuccot, ezzel vésvén be magukat a jelenlévők emlékezetébe, mert egyébként eléggé felejthető zenét játszottak. Ennyit az angolszász intelligenciáról. Erőszakosan túlordítani mindenkit, hogy csak őket lehessen vagy inkább kelljen hallani. Azon felül, angolul üvöltözve társalgást kezdeményezni a közönséggel, és felháborodni azon, ha errefelé nem mindenki perfekt a szigetország nyelvét

illetően. Hm. Rövidre fogva: Ismét megtapasztalhattuk azt, hogy hazánkban nem csak a hajléktalanokat, de a velük törődőket, az ő értékes oldalukat bemutatni segítő szervezeteket, vagy magánembereket sem veszik semmibe. Hiszen senki az égvilágon nem foglalkozott azzal, hogy a mi fellépésünk zavartalan lehessen!

 

 

Köszönjük a zsaruknak!

2006. január 25-én az esti órákban, Budapesten, a XII. Sötétvágás u. környékén lévő erdős területen lévő, hajléktalanok lakta faház kigyulladt. A tűzhöz a Maros utcai kapitányság állományában szolgálatot teljesítő járőrpár, Sz. T. r. törm. és S. Zs. r. őrm. (ők kérték a csak monogramos jelölést, nem kívánnak úm.

hősködni!) ért oda először. Az épületben tartózkodó hölgyet kimentették, és mert az teljesen kommunikációképtelen volt, még egyszer bementek a lángokban álló házat átvizsgálni. Az őrmesterre ráesett egy égő gerenda, kigyulladt a sapkája, elvesztette eszméletét. Őt a társa vitte ki az égő házból, ami azután pillanatokon belül összedőlt.

A kimentett személlyel azóta nem találkoztak, ezért az ő és a többi hajléktalan nevében a Zsaru Magazin hasábjain is köszönetet mondtunk a bátor rendőröknek.

 

„Unjiós” cigány (sic)

/EUROROMA/

Szűkebb pátriámban, a Józsefvárosban az a faramuci helyzet alakult ki hosszú évek során, hogy a kisebbség van többségben. Amikor öt évvel ezelőtt ideköltöztem, nem sok gondom akadt a beilleszkedéssel, hiszen kinézetre egyáltalán nem ütök el a helybéli őslak(at)osoktól. Ahogy azt egykor Tonhauser

László ny. r.ezr. megfogalmazta, jómagam is halmozottan kátrányos helyzetű vagyok. Amikor kutyasétáltatás, vagy kisközért melletti sörözés alkalmával összejövünk, mindig megy a duma, ki mit csinál, éppen mivel foglalkozik. Rólam is tudják, hogy tollforgató vagyok és persze erről is szoktunk beszélgetni. Mikor megtudtam, hogy én is részt vehetek az EU EQUAL programjában, büszkén mentem hazafelé és újságoltam el a tisztelt klubtársaknak a dolgot. Örültek a fiúk, hogy végre valami mozdulni látszik. Csak Zsolti barátom kezdett el hangosan röhögni: - Nézzétek már, a Lajos Unijós cigány lett. Ha-ha-ha!

 

Modellségem története

Egész nap, tespedek, egy szűk karosszékben. Vállalnom kellett, hisz oly kevés a pénzem.

Vén fejjel csaptam fel, üljek pojácának, Festők és szobrászok vizsgamunkájának. Elsőbb szobrászinasokhoz voltam hivatalos, Prof. Orr órájára. Én, .......... Agyagba ˝szoborták˝ a kopasz fejemet, Az ábrázolásról rossz szavam nem lehet. Mikor foglalkozás végén körbesandítottam Nem tudtam sírjak-e vagy röhögjek kínomban. Hiszen olyan élethű lett mindegyik alkotás. ˝Körülvettem magam˝ mint sok Rákosi Mátyás Majd az utókornak egy örök emlékül A fejemről terrakotta készül. Alkotója lészen, jó Magyari Balázs Áldja meg az Isten a kezed kispajtás. Kézről – kézre jár már a telefonszámom, Van is szerencsére sok elfoglaltságom. Az Egri Erzsébet hívott órájára, Festőnövendékek nem kis bánatára. Én ülök középen, mint valami Buddha, Körül a tanoncok, lázasan dolgozva. Rajzolja fejemet tíz – tizenkét szép lány, Közben meg–meginog egyik–másik állvány. De hahh! Mi ez? Mi az ami vibrál? Az egyik tábla előtt egy kis vörös lány áll. A papír és közötte szinte sistereg a lég, Már-már kitapintható ott a nagy feszültség. Átszellemült arccal, tágra nyílt szemekkel Leendő művésznőnk ugyancsak remekel. Tábla előtt táncol, mér, el-elgondolkozik Bal keze a hasán, a jobbal dolgozik. Amikor készen lett, megnéztem a képet, Ami a papírról majdhogy le nem lépett. Eszembe is jutott: Ó hogy én vén bamba Még beleszeretek itt saját magamba. Pedig nem vagyok szép (elég nekem bajnak) Rút példánya vagyok az emberi fajnak. A műélvezetbe én úgy belemerültem "Egészen a saját hatásom alá kerültem." Nem kis munka rólam jó képet rajzolni, Ha ábrázolni kell, nem csak kigúnyolni. Ahányszor ránézek az alkotására,

Mindig eszembe jut az édes Nagy Sára.


Véleményem


Az hogy valakinek milyen volt a gyerekkora, szerintem egész életére kihatással van. Tévedés ne essék, nem én akarom itt és most feltalálni a melegvizet, csak emlékeztetőként mondom. Aki nem ismer túl rég, az nem tudja rólam, hogy én sem voltam mindig csöves. A szüleim vidéki kastélyában nevelkedtem Mezőtúron, egy alföldi kisvárosban. Itt, ha esik egy kis eső, még a főtéren is akkora sár van, hogy annak idején, amikor Petőfi Sándor arra járt, ő sem bírta megállni szó nélkül, pedig ő mint alföldi ember, igencsak hozzá volt szokva az ilyesmihez. Nos ott éldegéltünk tisztes jómódban. Apám szakmáját tekintve cipész volt, de inkább beállt postásnak, majd tűzoltónak. Azt hitte szegény, hogy csak a bankli mellett kell dolgozni, azután rájött nem éppen úgy van, de akkorra kirúgták mindenhonnan, és kénytelen-kelletlen beállt a városi kórházba mindenesnek. Ez azt jelentette, ha kellett udvart söpört, beteget szállított, de akadt hogy hullaöltöztetéssel, ilyesmivel is megbízták.

 Hat éves voltam, amikor a szüleim elváltak és anyám hozzáment a város másik végén élő ismerőséhez, akivel még valamikor a cséplőgépnél találkozott, hiszen minden nyáron oda járt, egy kis maszek pénzt és terményt összeszedni. Ez az ember volt ott a gépész, és amikor a szüleim házassága megromlott, valahogy összejöttek anyámmal. Teljesen más fazon volt, mint az apám. Egy hatalmas darab, amolyan tenyeres-talpas paraszt, de nem csak termetében, hanem természetében is. Anyámnak eredetileg férfiszabó volt a szakmája, de apámhoz hasonlóan ő sem maradt meg tanult foglalkozásánál. Előbb, amíg még együtt volt a család, a kastélyunk hatalmas pincéjében bizományi italboltot működtetett, később, a válásuk után, pedig elment előbb a közeli presszóba, majd kicsit később a szemben lévő boltba dolgozni. Itt cseperedtem nagy nehezen.Igen, meglehetősen nehezen, mert a gyerekkoromból szinte csak arra emlékszem, hogy állandóan éhes voltam. No nem mintha nem lett volna mit enni, de a mostoha apámnak is volt három nagy gyereke, nekem is egy nővérem és azokra fordított anyám minden energiát. Mivel én kései gyerek voltam, tehát egy-másfél évtizeddel fiatalabb a többitől, nekem mindig hallgass volt a nevem. Tévedés, hogy az idős szülők, vagy a nagyobb gyerekek ajnározzák a kicsit. Egy fenét. Mindenben hátrányban voltam. Ráadásul, kis vézna gyenge gyerek lévén, még az iskolában és az utcán is basáskodtak rajtam az erősebbek és senki nem volt, aki megvédett volna. Mint elvált szülők gyerekét a tanárok is ott bántottak, ahol, amikor csak tudtak, mintha én tehettem volna róla, hogy a szüleim húsz évnyi házasság után úgy döntöttek, nem tudnak tovább együtt élni.Tőlem, egész életem során mindig és mindent elvettek, ami kedves volt nekem. Úgy 10-12 éves lehettem és nagyon szerettem volna focicsukát. Akkoriban, még kuriózum számba ment az ilyesmi, ráadásul eléggé kicsi lábam volt, sehol sem kaptunk ilyet. Persze, mint minden gyereknek, nekem is változtak az igényeim, vagyis inkább beletörődtem, hogy nincs. Előtte ugyan még jól ki is kaptam, mert amikor mégis lett a lábamra való vászon futballcipő a sportboltban, eltetettem és kimentem az Állami Gazdaságba valami melóra, hogy meg tudjam venni. Hogy keressek is, megmondtam a főnöknek, hogy adjon valami komolyabb munkát, mert nagyon kellene a pénz. Eddigre rohamosan megerősödtem, kifejlődtem, úgyhogy a negyven fokos melegben búzát lapátoltam együtt a felnőttekkel. Amikor vége lett a munkának és hét végén megkaptam a fizetést, nagy boldogan bicikliztem haza. Mondom anyámnak, meg van a pénzem, megyek, és megveszem a cipőt, amit eltetettem és még pénzem is marad. Erre közölte, a cipő már nincs meg, mert ő mint ÁFÉSZ-es, jó viszonyban volt a sportboltossal és szólt, adják el nyugodtan. A keresetemet meg elvette, mert kellett a nővéremnek valamire és a családi kasszából már nem tudott többet ellopni, a mostoha apám így is kezdett rájönni a dolgaira. Amikor könnyezve kijelentettem, úgyis megveszem valahogy a cipőt, akkor pedig jól fel lettem pofozva. Akkor ütött meg utoljára az anyám. Tizenkét évesen és igazságtalanul. Soha többé nem tűrtem el neki.Következő nyáron, már huncutabb voltam. Mivel valahonnan mégis sikerült közben focicsukát szereznem, most horgász felszerelésre áhítoztam. Rendes üvegbotra, és peremfutós orsóra. A jól bevált Állami Gazdaság segített ki megint, hiszen újra mentem nyári munkára. Keményen melóztam megint, és amikor megkaptam a pénzemet, első utam a sportboltba vezetett és rögtön megvettem a horgászcuccot. Így teltek az éveim, minden nyáron dolgoztam, ha kellett valami. Elérkezett a pályaválasztás ideje. Mivel közben zeneiskolába is jártam, ráadásul nagyon jól ment, tetszett is, hát zenész szerettem volna lenni. Nos itt mindjárt két oldalról jött a gáncsolás. A mostohaapám, mint megrögzött paraszt, kijelentette, ő bizony nem nevel urat. Az iskolában is azt javasolták, tanuljak inkább valami rendes szakmát, ne menjek gimnáziumba, ugyanis ahhoz, hogy levizsgázhassak az OSZK-nál szórakoztató zenésznek, érettségi kellett volna. Bár mindig négyesen felüli volt az átlagom, valami olyasmivel tömték anyám fejét, hogy úgysem tudnám elvégezni a Telekit, a városban lévő egyik gimnáziumot.Ekkor megint cselhez kellett folyamodnom. Közben sportoltam és eléggé magas szintet értem el, az egyik verseny előtt a sportorvos azonnali hatállyal eltiltott. Valamit talált a szívemnél. Egy kajak-kenu versenyzőnél pedig ez nem éppen jó dolog. No, akkor vége a még el sem kezdődött sportkarriernek is, marad a zene. Ekkor kitaláltam, hogy mégis közelebb legyek a zenéhez, szakmám is legyen, műveltségem is, jelentkeztem a Jász-Nagykun Vendéglátó Vállalathoz pincér tanulónak. Akkoriban így ment. Előbb a cégnek kellett felvenni, csak akkor mehettem az iskolába. Ez csak a nevében volt pincériskola, hiszen tanultunk itt szakács-cukrász-konyhamészáros-pék-mixer-recepciós és még ki tudja, milyen szakmákat egyszerre, és természetesen idegen nyelvet is. Akkoriban itthon és a szocialista táboron belül, szinte csak oroszul lehetett tanulni, az viszont kötelező volt mindenütt. Nekem szerencsém volt, mert a németes csoportba kerültem.Másodéves voltam, amikor megismerkedtem a későbbi feleségemmel, egy csodaszép, válófélben lévő romacsajjal. Tizenhárom évvel volt idősebb nálam és bár csak hat általánossal bírt, minden hájjal megkent és huncut dög volt. Ki is semmizett rendesen, de erről majd később. No, jártam továbbra is a suliba, közben sorba maradoztak ki mellőlem, akikkel együtt kezdtem. Ahová annak idején nem mehettem tanulni, a mezőtúri Teleki Blanka gimnáziumba, onnan is szépen buktak ki, az általános iskolai osztálytársaim, az egykori eminens tanulók. Ahogy azt egyik könyvében Moldova mester írta, elhullottak szépen, mint az akciós libák. Én együtt éltem az asszonnyal, de közben járnom kellett a suli mellett dolgozni is. Nappal a munkahelyen, délután tanultam Szolnokon, éjjel pedig a Tiszti Klubban pincérkedtem. Nem tudom hogy bírtam, de még mellette eljártunk szórakozni is.Eljött az idő, amikor végeztem, és papírforma szerint kész vendéglátós szakemberként kikerültem az életbe. Igen ám, de a Jász- Nagykun Vendéglátó csak addig alkalmazott, ameddig nem végeztem, utána az összes végzett fiút kirúgták, csak a lányok maradhattak. Kénytelen voltam elmenni mindenféle munkára, ha nem akartunk éhen halni. Én, aki nem rég még a Pelikán szálló pincére voltam, most cigányokkal járok szüretelni. Azután sikerült a Közép Tiszavidéki ÁFÉSZ-hez bejutnom, egy falusi étterembe pincérnek. Az ilyen helyeken, általában nem szakképzett emberek dolgoznak. A lényeg az, hogy valakinek a valakije legyen. Engem is kiutáltak innen rövidesen, de egyébként is elmentem volna, hiszen találkoztam anyám egykori kolléganőjével, aki hívott, nyissunk kocsmát Mezőtúron. Ismertem ezt a boltot, hiszem vele szemben nőttem fel. Mint szakember, azt is tudtam, mit lehet belőle kivenni. Meg is kaptuk szinte bagóért, és elmondhattam magamról, hogy én vagyok a város első „maszek" kocsmárosa. Akkoriban kezdtek divatba jönni, a szerződéses üzletek. Egy hét múlva lettem volna tizennyolc éves és már üzletvezető voltam. Ez volt márciusban, de októberben kénytelen voltam lehúzni a rolót.Kollégáim-beosztottaim, már olyan szemérmetlenül loptak, hogy ha nem akartam börtönbe kerülni, véget kellett vetnem a wirtschaftnak. Már odáig mentek, hogy kizártak a saját irodámból, nem láttam bele semmibe. Ha ellenőrzés jött valahonnan, égett a pofám, mert rajtam röhögött mindenki. Milyen üzletvezető az, aki nem tud bemenni az irodájába, mert kicsukják az alkalmazottai. Míg én csak éppen a minimális összegeket vettem ki, hogy forgassuk a pénzt, nekik szépen épült az emeletes házuk a kertvárosban. Azután amikor én otthagytam az egészet és odavitték a keresztlányukat, mert annak volt papírja, őt is ugyanúgy meglopták, vagy tán még jobban, mint engem. Közben az asszonnyal hol együtt, hol külön.A következő nyár, már a Balatonon talált. Teremfőnök lettem egy háromszázhatvan főt befogadó étteremben Szabadi-Sóstón. Ez egy teljesen maszek üzlet volt, egy leszázalékolt nyugdíjas katonatiszt volt a tulaj, egy nagyon rendes faszi. No a felesége, egy szőke zsidónő, annál szemetebb volt. Képes volt a pincérek jattját felszedni az asztalról és letagadni. Egyszer elgurult egy ötvenfilléres és vagy harminc láda bort rakott arrébb, hogy kiszedje közülük. Ebben az üzletben, mindenkinek kellett érteni máshoz is, nem csak aminek felvették. Mivel egyedül én voltam szakképzett ember a boltban, amikor tavasszal lementünk rendbe tenni, utána esténként, még nekem tanítanom kellett a többieket a szakmára, és németül is. Volt itt növénytermesztő gépésztől, a taxisofőrön át, a fodrászig mindenki. Ha kellet, felmentem főzni a konyhára, mert a séf, egy gyomorfekélyes hapsi volt, és ha rosszul lett, nem tudott dolgozni. Máskor be kellett ülnöm a zenekarba, mert egyszerre több helyen kellett muzsikálni, és nem voltak annyian.Amikor itt vége lett a szezonnak, már Pestre jöttem haza, mert itt élt az asszony, akivel persze külön voltunk, míg én a Balcsin dolgoztam. Amikor kiléptem a kocsmároskodásból, valamilyen ürüggyel összeveszett velem és eltűzött a fővárosba. Akkor, 1982-ben, beléptem az Észak-Déli metróhoz. Vendéglátósként nem kaptam munkát Pesten, de nem is nagyon akartam, mert az asszonykám, aki akkor még csak élettársam volt, ágált ellene. A metrós munka tetszett, végeztem a tanfolyamokat, egészen addig, míg elértem egy állomásvezetői rangot.Közben 1983. február 12-én összeházasodtunk és vettünk egy kis kertes lakrészt Pesterzsébeten, mert addig külön éltünk. Kati az egyik munkásszállón a Csepeli átjárónál, én a másikon Lágymányoson. Amikor összeházasodtunk és beköltöztünk a saját kis otthonunkba, természetesnek vettem, hogy kijelentkezek a szállóról, hiszen már nem volt rá szükség. Ez, a Tétényi út- Szakasits Árpád út sarokhoz közel lévő, férfiszálló volt. Nem így gondolkozott viszont az akkor már feleségem. Ő nem jelentkezett ki a Vegyiművek szállójáról, ahol ő is lakhatott, mert a Papírgyárnak, a munkahelyének szerződése volt erre. Vegyes szálló, a férfiak, és nők összejárhattak. Azután amikor az esküvőnk után, kb. egy hónappal hazamentem, este fél tizenegykor közölték velem, már nem lakom ott. Amíg én dolgozni voltam, az asszonykám eladta a lakást és elszökött az akkori fiújához a szállóra, aki valószínűleg azelőtt és közben is megvolt neki. Ezért nem jelentkezett ki, amikor megesküdtünk, mert számított erre. Előtte való nap volt fizetés, azt akkor odaadtam. Most ott álltam, a nagy budapesti éjszakában Pesterzsébeten, a Kilián garázs és az Ecseri piac között, ötven fillérrel a zsebemben.A metrónak, a Kőér utcai járműtelepen volt egy kis szállodája. Ez arra volt, hogy az éjszakás vonat személyzetek ott tudjanak aludni. Ide nyomott be a főnököm pár éjszakára, amíg elintézte a munkás szállót a Tábornok utcában. Persze amikor a lakásért kapott pénzt eltapsikolták, újból jött az én kis feleségem és visszakönyörögte magát. Nem sokat kellett könyörögnie, hiszen szerettem és megbocsátottam neki. Akkor még nem tudtam a régi bölcsességet: amelyik kutya egyszer átússza a Tiszát, az megteszi máskor is. No mindegy, újból összejöttünk. Ismét Pesterzsébet, csak a másik vége, egy albérlet. Most már tudom, de akkor nem vettem észre, hogy innen újra visszajárt a fiújához, akivel közben kibékülhettek.Kezdte pedzegetni az asszony, jó lenne, ha elvinnének katonának, mert szeretne élni egy kis szabad életet. Már minden kollégám, aki olyan idős volt, mint én, megkapta akkorra a behívóját, csak én nem. Közben megint külön lettünk, mert akkor már én zavartam el Katit a háztól, hogyha annyira akar szabad életet, mehet, de mellettem nem kurválkodhat. Úgy költözött el az albérletből, amikor nem voltam otthon. Bár nem volt rá szüksége, még az olajkályhát is elvitte, ne tudjak fűteni, pedig hideg tél volt. Akkor halt meg Brezsnyev. Olyan kicsinyes, és gonosz volt, hogy elvitte az összes fésűt is, hogy ne tudjam rendben tartani a hosszú hajamat, és a szakállamat. Aki már elérte a piros parolin a három csíkot, annak dukált ez a viselet, azért hordtam ilyet. Persze megint egy fillér nélkül maradtam ott. Néhány nap múlva, egyszer reggel kilenc körül jön a postás, engem keres. Kimegyek.- Itt írja alá!Hozta a behívómat. Egy héttel a bevonulás előtt!Futás be a céghez, leszámolni, szabadságot kivenni stb. Leutaztam anyámnak a tanyájára, és végigittam-mulattam azt az egy hetet. Február huszonnyolcadikán bevonultam a Ganz Művelődési házba, ahonnan gyorsan elvittek Paksra az atomerőműhöz. Eskükor megláttam, ott az asszony, pedig nem írtam meg neki hol vagyok. Valahonnan megtudta. Amikor az eskünek vége lett, elengedtek minket másnap éjfélig. Persze Katival mentem, hiszen ha egy fiatalember, aki ráadásul megszokta a rendszeres nemi életet, és hirtelen egy jó hónapig még női biciklit sem lát... No lényeg az, újra összejöttünk.Hat hónap után Óbudára helyeztek, tehát onnan már könnyebb volt hazajutnom. Bizony, ha váratlanul mentem, soha nem találtam a drágát sehol, éppen mindig másutt volt, mint ahol kerestem. Mint kiderült, folyamatosan csalt, amíg katona voltam is. Egyszer, amikor már fel akartam jelenteni a századparancsnokot a pol. tisztnél, mert nem mehetek haza, akkor derült ki, a feleségem intézte el valahogy, hogy ne mehessek ki. Leveleket írt, betelefonált, hogy én milyen egy brutális állat vagyok, amikor hazamegyek. Én meg csak lestem, mert ha otthon voltam, igencsak odaadó feleségként viselkedett. Amikor leszereltem, még visszamentem egy hónapra a metróhoz, de közben ment az állományba vételem a rendőrséghez. Akkor 1985. őszén, magamra öltöttem a kék-szürke uniformist, mint rendőr-szakaszvezető.A rendőriskolát, 4.75-tel, tehát kiváló eredménnyel végeztem el. Közben az asszonykám terhes lett és mert már harmincöt is elmúlt, kissé beteges volt a gyerekkel. Kiíratta magát táppénzre. Bent volt a lakásigénylésünk a tanácsnál, és ő ráért bejárni, nézni hogy áll az ügyünk. Amikor egyszer meglátta a nevünket a névsorban, azonnal átment a Markó utcába, és beadta a válópert. Mert zsaru voltam, előre vették az igénylést, mások négy-öt éveket vártak a lakásra, ha kaptak egyáltalán. Közben, mint később kiderült a rendőrségen is elintézett, mert állítólagos családi problémáim miatt leszereltek. Az addig elért rendfokozatom megmaradt, nem fokoztak le, de nem sokra mentem vele.No innen felgyorsultak az események. A VI. kerületben, a nagykövetségi negyedben megkaptuk a lakást, de már bent volt a válóper, amiről én még nem is tudtam. Megint visszamentem a metróhoz, ahová mint jó forgalmistát, külön vezérigazgatói engedéllyel vettek vissza. Bár a feleségem akart tőlem állítólag megszabadulni, mégsem hagyott békén, állandóan telefonálgatott, zaklatott. Úgy nem lehet vezetni egy metróállomást, ha sík ideg az ember. Nagy állomásokon voltam, mert azok feküdtek nekem. Nyugati, Deák tér, Klinikák, Kőbánya-Kispest stb. Akkor, hogy ne érhessen el, kitaláltam, átmegyek a MÁV-hoz oktatónak, hiszen amilyen rendszerrel mi már dolgoztunk a metrónál, a vasútnál ezt akkor kezdték bevezetni. Éppen két munkahely között voltam, amikor egy szeptemberi hajnalon eszembe jutott, megiszok egy fröccsöt, mert megfulladok. A gondolatot tett követte, és amikor mentem haza, akkor döbbentem rá, nincs nálam kulcs. Semmi baj, belépek az ablakon, hiszen nyitva van és csináltam már így máskor is. Persze az asszonykám a gyerekkel éppen valahol csavargott, ezért nem volt otthon a lakásban senki. Arra még emlékszem, hogy letört, amibe kapaszkodtam és onnan semmire. Szeptember tizenhatodikán hajnali fél négytől - akkor estem le - huszonnégy napon át voltam eszméletlen. Közben asszonykám is hazatalált, és amíg én élet-halál között feküdtem, addig ő jókat izélt a szomszédasszony félhülye fiával. Amikor hazavittek a kórházból, még járni sem tudtam igazán. Úgy volt, soha többé sem menni, sem beszélni nem fogok és nem leszek normális. Senkit nem hatott meg. Amikor valamennyire felépültem, végigvitték a válópert és egy szál öltözet nyári ruhában, betegen kitettek az utcára.A családomtól, nem kértem segítséget. Nagyon ellenezték ezt a házasságot, de nem érdekelt. Mindegyik elvált. Akkor azt mondtam, ha magatoknak nem tudtatok választani, akkor nekem se akarjatok. Nem szerettem volna hallgatni, az „én ugye megmondtam" című szövegeket. Tizennégy évig éltem az utcán hajléktalanként, ebből jöttem ki. Akkoriban még nem voltak segélyszervezetek, csak éppen kezdtek alakulni. Meg tudtam volna nősülni, vagy kapcsolatot létesíteni közben is, de nem akartam. Nekem ne mondja azt az első komolyabb veszekedésnél az asszony, hogy a csatornából szedett föl.

Class FM

Eddigi látogatók


Számláló

Online Tagok



Számláló

Birkenstock

Bannereim
Telefonos munka, tajekoztato:

Facebook

Copyright MyCorp © 2017