Szaddam Husszein, mint példa

Ha az ember azt hallja hajléktalan, óhatatlanul egy torzonborz alakot képzel

maga elé, egyik kezében kannás borral, a másikban pedig a szériatartozékokká

vált ún. csövesszatyorral. Persze korántsem mindenki hajléktalan, aki így

közlekedik, de ez egy másik történet. Kinek-kinek más a poén benne, ha így néz

ki. Ki merem jelenteni, hogy a fővárosi hajléktalan emberek zömét legalább

látásból, de inkább személyesen ismerem. Sokakat közülük még azelőttről is.

Bizony meglehetősen élénk fantázia szükségeltetik hozzá, hogy elképzeljük, a

rongyos, koszos alakot nem is oly rég még pincérek és pikkoló fiúk hada vette

körül, lesve minden rezdülését, hiszen minden mozdulata, pillantása egyfajta

utasítás, parancs volt. Igen kérem, ő volt a maitre d’ hotel egyik elegáns

szállodánkban, akinek a szmoking volt a mindennapos, megszokott viselete,

nem pedig a csövesszatyor /sic transit gloria mundi/.

A minap egyik újdonsült ismerősömmel már-már késhegyre menő vitám támadt.

Ott tartottunk, hogy az érvek mellé bizony becsúszott egy-egy fajsúlyosabb

becsületsértés is. Ő arról próbált engem meggyőzni, hogy a hajléktalan mind

tanulatlan, képzetlen hülye, aki világéletében ilyen volt, csak anno eldugták

Baracskára, stb... A körúti forgatagban rá-rámutattam egy-egy hajléktalanra:

látod, ő mérnök, ő tanár volt, ő pedig egy ragyogó fodrász, nemrég még itt

dolgozott a Nagykörúton. Ismerősöm errre csak röhögött, azt mondta hiszi a

piszi, hiszen csak rájuk kell nézni. Hiszen, aki valaha volt valaki, annak van

tartása, azon látszik, akiket én mutattam, az világéletében egy senki volt, egy

niemand, ilyen arcberendezéssel nem is lehetett más. Hogy ők mit állítanak

magukról, az egy dolog. Mint tudjuk, messziről jött ember azt mond amit akar.

Már úgy volt feladom a meddő vitát, amikor a napi sajtóban megpillantottam

egy képet.

Torzonborz figura látható rajta, valamint vélhetőleg egy orvos vagy felcser keze,

amint a páciens hajában és szájában turkál. Gyorsan letakartam a kép köré írt

újságírói kommentárt és megmutattam vitapartneremnek.

- Szerinted mit ábrázol a felvétel? A válaszban olyan biztos voltam, hogy a

rekordösszegű lottóötöst rá mertem volna tenni.

- Úgy látom, valami csövest vizsgálnak a tisztiorvosnál vagy a Dankóban.

Akkor kitakartam a képaláírást.

- Szentséges ég! Hiszen ez…!

-Az bizony barátom. Na, erre varrjál gombot! Az általad csövesnek aposztrofált

úr, nem is olyan rég még egy ország, egy olajnagyhatalom elnöke volt. Ha

összehasonlítjuk egy pár hónapos fényképét a maival, nem igazán hasonlít

magára, ugye?

-Hát nem.

Ebben maradtunk.

ZOLTÁN TÖRTÉNETE

Azt hinné az ember, hogy csak Pesten, vagy az ország szegényebb régióiban

merik azt megtenni az emberekkel egyes munkaadók, hogy nem fizetik ki őket.

Sajnos, ez országszerte így működik, tehát nem függ a vállalkozó, vagy a

vállalkozás földrajzi helyzetétől, sokkal inkább az egyéntől. Lássuk az alábbi

történetet, ahol a kiszolgáltatott munkavállaló, nemcsak a jogos bérét nem kapta

meg, de még jól rá is fázott, mert követelni merte azt. Igaz, kissé túllőtt a célon ő

is, de hát ki tudna parancsolni az indulatainak, ha éhezik, a munkaadója pedig

luxuskörülmények között éli világát, és szemberöhögi.

Lakatosként dolgoztam egy maszeknál, itt Tatán. Egyszer csak a vállalkozó,

elkezdett nem fizetni, holott azelőtt elég jól megvoltunk, jól is mentek a dolgok.

Már tartozott úgy százharmincezer forint körüli béremmel, (öt évvel ezelőtt!)

amikor közöltem vele, ha nem fizet, akkor nem dolgozom tovább. Határidős

munkánk volt, ezért kénytelen - kelletlen benyúlt a zsebbe, és ideadott

harmincezer forintot, a többi százezerről egyelőre hallgatott.

Jöttek a megrendelések, ment a meló tovább, ő fizetgetett is, de az a százezer

csak nem akaródzott megérkezni. Amikor rákérdeztem, azt mondta, most nincs

annyi készpénze, anyagba fektette, majd ha azt bedolgoztuk és kifizették, akkor

ideadja. Addig is csináljunk egy papírt róla, hogy elismeri a tartozását. No,

gyerünk, meló tovább, a papírral a zsebben jobban éreztem magam, de azért

mégsem volt az igazi.

Ismét hónapok teltek el, engem is macerált az asszony, jött az iskolakezdés a

gyerekeknek, kellett volna az elmaradt pénz. A főnököm barátnője, gyerekkel

együtt valahol külföldön nyaralt, én meg nem tudom, hogy miből fogom az

enyéimet iskolába indítani. Ismét rákérdeztem, mi van a pénzemmel, mire a

főnök nagy vigyorogva elkezdte mondani, nem adja oda, bár igaz hogy ki tudná

fizetni, de… Nem fejezhette be a mondatot, mert úgy elkapott az ideg, olyat

bevágtam neki, hogy összeesett. Azután hosszú ideig napszemüvegben kellett

neki járni. Elment, hogy hozza a pénzt, de majd csak két nap múlva adott hírt

magáról, két rendőr útján, akik értem jöttek és elvittek.

Bírósági ügy lett a dologból. Odajött hozzám, és mondta, nem ő akart

följelenteni, de a barátnője addig szekírozta, hogy menjen el orvoshoz, látleletet

vetetni, és jelentsen fel, hogy ő már nem bírta tovább hallgatni, és megtette. És

most jön a bibi! A bíróságon, ő frankónak ismerte el a tartozásról szóló papírt,

mire az ügyvédje azt állította, fenyegetés hatására írta alá. Én nem vettem el tőle

semmit, de a barátnője azt állította, a főnök tárcájából, hiányzott a pénze stb stb.

Úgyhogy nekem a bíróságon megállt az önbíráskodás, súlyos testi sértés, (ezt

vállaltam is) a rablás, zsarolás meg még mit tudom én micsoda, a lényeg az hogy

kaptam érte négy évet, amit le is ültem.

A családom persze tönkrement, az asszony és a gyerekek már mással élnek.

Most itt állok munka és otthon nélkül. Több helyre is hívnak dolgozni, hiszen itt

a nyár, az építkezési szezon, kell a lakatos, de egyszerűen nem merek beállni

sehová, mert mi lesz, ha megint..?

Egyébként a volt főnökömmel találkoztam, és mondta, valamelyik nap elhozza

a tartozását. Amikor megláttam a kocsiját, elfutottam, úgy kiabálta utánam.

Nincs egy vasam sem, de nem tudom el merjem-e fogadni tőle, ha hozza,

nehogy megint belekeverjenek valamibe és lecsukassanak. Most így már

visszaesőnek számítanék, és jóval többet kapnék érte, viszont a pénz is csak

piszkálja a csőrömet, hiszen az az enyém, azért én megdolgoztam.

Na most legyen okos az ember.