„Tirpák” Bandi

Mint a ráakasztott névből is kitűnik, a Nyírségből jött Pestre ez a srác. Szakmája ugyan nem volt, de mint amolyan jókötésű mokány paraszt gyerek (bár asztmás volt) nem restellte a legnehezebb munkát sem elvállalni, pedig otthon (Nyírcsaholyban) elmondása szerint ugyancsak jól ment volna a sora. Egy korban is hozzá illő kereskedő elvált fiatalasszonynak megtetszett, és össze is bútoroztak. (jóképű fickó volt, egy az egyben James Dean). Bandinak annyi lett volna a dolga, hogy a kapott kocsival és utánfutóval elmenjen áruért, ha éppen sürgősen kell valami. No meg hát esetenként a „háztáji megművelése”, ami nem lehetett túl macerás feladat egy fiatalembernek, ráadásul csinos volt az asszonyka nagyon, és imádta őt. No de hősünk nem elégedett meg ennyivel. Nem bírta elviselni az a túlontúl szabolcsi feje, hogy nem ő tartja el teljes egészében az egész családot. Bár együtt maradt az asszonnyal, otthagyta a boltot, és csak szabadidejében állt be a pult mögé, inkább felcsapott maszek fuvarosnak, vagy fuvar híján elállt trógerolni valakihez. Úgy mesélte nekem: - Hiába dolgozok éjjel nappal, úgy érzem, mintha henyélnék. Valahogy nincs meg a varázsa annak, hogy hajnalban elmegyek dolgozni, este meg vár otthon az

asszony meg a család, én meg viszem a pénzt és leteszem nekik az asztalra. – Érted te ezt komám? (Értettem, persze, hogy értettem). Aztán egyszer csak végképp besokallt Bandi és elszökött Pestre élni a hajléktalanok életét. Fájtak neki nagyon az otthoniak, de mint mondta, itt a saját emberségéből él, a maga ura! Melózott is keményen! Ha éppen nem volt mit, akkor ő is a többiekkel együtt guberált, rezezett stb. Néha „maszek” alapon csinált kisebb stiklit, olyankor kivonták őt a forgalomból, egy időre, aztán jött vissza. Egyedül csinálta, egyedül is vitte el a balhét, ha „meleg” helyre ment soha nem hívott magával senkit, nehogy magával rántsa. Szabaduláskor, amikor visszajött hozzánk, mindig elérzékenyült, és mondta, hogy ő mekkora marha. Hiszen otthon, mikor a fuvarosodás alatt belekeveredett valami sötét üzletbe és bezárták érte, a boltos lány milyen csomagokat küldött neki, és hogy várta szabaduláskor. De neki nem kellett a jó, mert ő egy hülye. Aztán egy esős nyári hajnalon Bandi eltűnt! Szombati nap volt, és amikor már vasárnap sem jelentkezett, gondoltuk üzemi baleset érte. (Bevitték a zsandárok). Úgy is történt. Hétfőn, úgy dél felé megjött és mondta, hogy szombaton volt 31 éves, azért ment olyan korán, hogy bort vegyen, na meg egy kis „pájinkát”, azzal akart minket ébreszteni. De elkapták a pandúrok, bevitték, és majd hétfőn átvitték a bíróságra. Ott egy csinos fiatal kis bírónő olyan balhéval kínálta meg, amiért ő már ült is ráadásul ártatlanul! (mások partizánkodtak az ő irataival)! Akkor Bandi kifakadt és elpanaszolta a bírónak, hogy bizony linkre ült 200 napot, semmi köze az egészhez. Elküldték, azzal, hogy legyen mindig elérhető. És akkor a fiatal agilis bírónő nem volt rest utánajárni a dolgoknak. ( Budapest II.- III. kerületi bíróság) Bandi, néhány hét múlva újra a Pulpitus előtt állt. Bírónő: - Juhász Úr! (merthogy ez volt a polgári neve) Ön most ugye

hajléktalan? Bandi: - Igen!

Bírónő: - Na ide figyeljen! Jól hallgassa meg amit most mondok magának. Úgy látszik, bebizonyosodik, hogy ön valóban ártatlanul volt bezárva. Ha ez így van, márpedig nagyon úgy látszik, akkor ön olyan mértékű kártérítést fog kapni, hogy nem kell tovább csöveznie. Megértette. Bandi: - Azt hiszem igen, és köszönöm tisztelt bírónő. Bíró: - Addig is kirendelek magának egy ügyvédet, aki majd elmondja, mi az Ön teendője. Elmehet. Jött és kérdezte. - Lehet ez fiúk? Volt közöttünk levitézlett rendőr, és szintén törvényekben jártas többszörösen börtönviselt egyén is, és megnyugtattuk, egy bíró felelős személy, az ha egyszer kimondta, akkor az úgy is lesz. Tervezgetni kezdett. Minden álma egy színesfém kereskedés volt, hiszen piszokul értett a fémekhez. Volt közöttünk kereskedelmi végzettségű is, őt azonnal „fölvette” könyvelőnek. A többi csöves meg majd hozza a mi kereskedésünkbe a szajrét. Ezen jókat röhögtünk esténként a tűznél. És pár nap múlva kaptuk a hírt: Bandi hazavágta magát! Beleölte magát a Dunába. Aztán elmesélték hogyan történt: Észrevettük, hogy az utóbbi napokban, valami nem stimmel nála. Sejtettünk is valamit, hiszen mi sem vagyunk mai csirkék, ezért vigyáztunk is rá nagyon. De egy este sok jó házi meggybort megittunk, meg a napi meló után fáradtan ájultunk el. Ő itta a legtöbbet. Aztán rájöttünk miért, de már későn. Öt percen múlott az egész, ennyi előnye volt! Azért ivott annyit, mert már megérett benne a szándék. Szinte az eszméletlenségig itta magát. Persze hiszen nagyon tudott úszni, és tudta mit akar csinálni! Azért ivott annyit, ha belemegy a vízbe, ne tudjon onnan kijönni. Amikor kilopakodott a szobából, a fiúk azt hitték pisálni megy, és aludtak tovább. De egyszer csakmegszólalt bennük a vészcsengő, és futás. Mintha valaki meggyújtotta volna

alattuk az ágyat, úgy ugrottak ki belőle, és ki gyalog ki bringával, de rögtön tudták, merre kell menni. Meg is találták a holmiját az újpesti öböl legveszélyesebb részén. A ruhája szépen összehajtva, a cipő párban,, legfölül a személyi igazolvány. Még látták a fejét, és hogy egyre csak befelé úszik. Berongyoltak utána (Baris Jancsi és Breka) holott tudták, hogy ők is az életükkel játszanak. Kiabáltak neki, de Bandi csak úszott és úszott befelé, amíg el nem nyelte a sötétlő víz. Amikor meghozták a hírt, este kimentem a Vizafogóra kedvenc stégünkhöz. Egy kanna bor és a kutyám társaságában (Bandinak is jó haverja volt Joe a dobermann) eltöltöttünk ott egy fél éjszakát, emlékezve a régi szép időkre, milyen fejeseket ugráltunk innen, Bandi, a kutya, meg én. Néhány pohárra való bort bele is öntöttem a vízbe (kun vagyok) a barátom lelki üdvéért. Aztán a kutya nyugtalankodni kezdett. Még morbid humorral meg is jegyeztem:- Megjött Bandi. Jobbnak láttam, ha eljövünk.Hajnalban az alól a stég alól húzták ki a holttestét a búvárok. Az előzőekben, szinte már mesébe illő sikertörténeteket mutattunk be. Ezek nem

a szerző fantáziájának szüleményei voltak, hanem mind-mind valós történetek kissé leszűkítve, tömörítve. Tudunk viszont néhány olyan esetről is, amikor már már teljes volt a siker és akkor jött a krach. Valami váratlan esemény, ami matt a körülményeknek olyan fokú változása állt be, hogy elölről kellett kezdeni mindent a nulláról. Volt, aki egy-két kudarc után végképp feladta, de vannak olyanok (hála Istennek) akik a sokadik alkalommal is -ki tudja honnan erőt merítve- újra és újra nekimennek annak a bizonyos képzeletbeli hegynek. Remélve, egyszer majd nem gurulnak vissza, mint a címben szereplő mitológiai hős.Mondják, mi magyarok leleményesek vagyunk. Hát igen. Bizonyítja ezt sok-sok feltalálónk, és persze az a jó néhány magyar Nobel díjas. A perpetuum mobile

kifejlesztésén, tökéletesítésén is már ki tudja, mióta dolgoznak a világ legkitűnőbb koponyái, de telje s sikert ez idáig senki sem tudott felmutatni. Úgy látszik ezt is nekünk, magyaroknak kell megoldani! Vagy talán már meg is

oldottuk? Hiszen van már nekünk ilyen, több ezer, tízezer. Csak itt úgy hívják hajléktalan. Senki nem tudja (talán még ők maguk sem) Mitől működnek, mi az ami hajtja őket. Honnan ez a horribilis vitalitás, amivel rendelkeznek, és hosszú éveken keresztül képesek küzdeni a fennmaradásért, sőt egyesekben még a kitöréshez, kiemelkedéshez is van kondi. Mondják, mondhatják, külföldön is vannak hajléktalanok. Vannak. De van szociális háló is. Itt is van. Csakhogy amíg mi itt a kézműves módszerekkel birkózunk, addig ott már rég manufakturálisan, sőt számítógép segítségével szövögetik azt a bizonyos hálót,, és ki tudja miért sűrűbb. Most lássunk néhány olyan esetet, amikor a gólvonalról kifelé pattant a labda, hogy az üres kapu előtt fél méterrel luftot rúgott a csatár. Esetleg közvetlenül a célszalag előtt adta fel a versenyző. Ezeknek a történeteknek a szereplői közül sajnos csak néhány van ma is közöttünk. A többiek meghaltak. Többségében öngyilkosok lettek! A siker kapujában már annyira féltek egy újabb kudarctól, hogy úgy voltak vele többet már nem bírnak ki. Inkább elébe mennek. Vérmérséklete szerint ki-ki milyen halálnemet választott magának. Hiszen ebben is leleményes a magyar. Naná, hátnem véletlenül vagyunk ebben a műfajban is az elsők között vagyunk a világon!

 

Kotorék Laci

(két ordító lehetőség)

Még anno a fekete vonattal kezdett a fővárosba járni. A fiatalabbak kedvéért, ez egy vasárnap éjjel induló, és minden görbe fánál, kutyaugatónál megálló személyvonat volt. Hétfő hajnalra ért Pestre, hozta Szabolcsból meg a Hajdúságból a melósokat, pénteken meg vitte őket vissza. Ez így ment évtizedeken keresztül. Akkoriban még így is megérte Pesten dolgozni, hiszen az itt kereset a vidéki fizetések többszörösét kitevő bérből éldegélt az otthon maradt család. Még a munkásszálló díja, az ott vezetett második háztartás, utazás, esti sörözés is belefért. A viszonylagos anyagi jólét azonban sokszor jóval nagyobb kárt okozott, nagyobb veszteséget, mintha a tag otthon maradt volna a falujában dolgozni kevesebb pénzért. Ez a veszteség, bizony, pénzben aligha kifejezhető, nem forintosítható, mert nevezetesen a családról, annak széthullásáról van szó! Amikor egy friss házas és tettre kész fiatalember elindul, hogy a lehető legrövidebb úton megteremtse a családja számára a minél jobb anyagi körülményeket, még aligha gondol erre. Szinte fél országnyira szakadt családjától és a legjobb esetben is

csak hétvégén találkoznak. Aztán persze még ritkábban, mert ahogy jönnek a gyerekek egyre több, és több kell. A hétvégi hazautazás helyett, marad Pesten, gmk,

fusi, stb. Amikor végre nagy nehezen mégis hazajut, a heti, sőt egész havi melótól és az utazástól fáradtan, nem az a hamvas fiatal lány fogadja, akit itthon hagyott, hanem egy fáradt asszony, hiszen amíg ő odavolt pénzt keresni, addig az asszonyka nyakába szakadt az egész háztartás, a gyereknevelés, plusz biztos hogy van háztáji gazdaság, annak a gondja is. Már nem is nagyon kívánják egymást, a külön töltött

hosszú évek miatt közös téma se igen akad, egyre jobban eltávolodnak egymástól. A gyerekek se igen ismerik az apjukat, ha látják is ritkán, akkor is csak alszik és -valljuk be - részeg és ordít.

Úgy negyven körül éri el az ember, hogy nagyjából már megvan minden, ami szükséges (ház-kocsi-nyaraló) az anyagi javak szempontjából, viszont nincs már meghitt családi környezet. Aztán jött a rendszerváltás és megszűnt egy nagy csomó munkahely, megszűntek a munkásszállók. Emberünk hazautazhat a túlnyomórészt maga teremtette jólétbe, de mégis úgy érzi a család nyakára. Hiszen a falujában eddig sem volt munka, most meg pláne nincs, ráadásul a több évtizedes hajsza után szinte a munkába belerokkanva tér haza, így nem kell sehova. Otthon is fölöslegesnek érzi magát, talán még a család is érezteti vele, hogy ő itt tulajdonképpen idegen és akkor besokall. Fölgyújtja a házát, öngyilkos lesz, vagy fölül a legközelebbi éjszakai vonatra (azért éjszaka, hogy ne lássa a falu a szégyenét), és visszajön a Fővárosba. Hajléktalannak! Egy élet munkája után belesüllyed a posványba, a kilátástalanságba. Volt, aki évekig kereste a megoldást és a legelső kínálkozó alkalmat megragadva, vasakarattal többé kevésbé egyenesbe hozta életét. Akiről a következőkben szó lesz, mintha szándékosan ártana magának, mindent tönkretesz maga körül. Amikor a rendszerváltáskor megszűnt az állami lakásépítés, az építőipari vállalatok munkásszállói is bezártak. No persze nem örökre, csak éppen gazdát, vagy nevet cseréltek. Laci régi lakója volt az egyik legismertebb fővárosi szállónak, az ő családja is már régen tönkrement és már régen itt lakott. Még fiatalemberként költözött be, amikor otthon minden rendben volt. Az évek során csak annyit változott a helyzet, hogy elvált és nem járt haza, végleg itt maradt a szállón. Az új gazda fölajánlotta neki, hogy maradhat továbbra is, de immár, mint a szálló alkalmazottja, valamiféle gondnoki-portási állást tölthet be. Ezért a fizetésen kívül egy különálló lakrészt, egy kisebb méretű szolgálati lakást is kap. Kiválóan végezte munkáját, hiszen az elkövetkezendő évek alatt jó néhány vezetőt

leváltottak, kirúgva velük együtt az egész bagázst, de Laci mindig túlélte a dolgot. Mindig maradhatott. Aztán elkezdett inni. De nagyon brutálisan! Már ott tartott, hogy naponta háromszor rúgott be, szinte sohasem volt józan. A főnöke hónapokon át könyörgött neki, hogy álljon már le végre, mígnem megunt és kirúgta. Akkor néhány hétre hazautazott, de rövidesen megint Pesten volt. Egy óbudai hajléktalan-csapat fogadta be, hiszen azelőtt is ismerték, tudták róla, hogy bár piál, de talpig becsületes, rendes ember

(ezekben a körökben (is) számít az ilyesmi. a szerk.).

Egy esti beszélgetés alkalmával kiderült, Laci vagyonos ember, hiszen szép nagy telke van egy főváros közeli községben. Csak és kizárólag az övé, mert ezt már a válás után szerezte, amikor összejött egy kis pénze. - Vegyél rá egy faházat, vagy lakókocsit. - Nem jó, már vagy hármat elloptak róla, mert nem jártam ki. Én itt akarok maradni a városban. - Akkor add el! Most úgy fölmentek arrafelé az árak, hogy tudsz venni belőle magadnak egy kis odút. - Az se jó, mert van rajta vagy harminc-negyvenezer adótartozás. - Ember, azóta az a telek milliókat ér, ha más nincs, ajánld fel a helyi önkormányzatnak, vagy egy szociális intézménynek és lakhatsz náluk a telek árának fejében, míg be nem adod a kulcsot. Nem, nem és nem. Minden megoldás elől elzárkózott. Aztán öröklött és a utcán beszerzett ízületi betegségei miatt elkezdett bénulni. A két kezével már alig tudott fogni. A telek, azóta is ott áll üresen, fölverte a dudva, a gaz. Az árával együtt természetesen nőtt a rá kiszabott adóteher is. Valószínűleg a helyi önkormányzat a sok tartozás fejében kisajátítja, elveszi ingyen. Lacit évek óta nem látta senki.