P.Pista
élt 46
évet
Hősünk
1949-ben látta meg a napvilágot egy sáros, poros, de mégis aranyos alföldi
kisvárosban, Mezőtúron. Gyerekként élte meg azokat a bizonyos 50-es,60-as
éveket, majd katonaként, mint páncélos őrmester részt vehetett a Cseh balhéban
is. Annyi haszna volt belőle, hogy ebben a szerencsétlen korbanszületett,
hogy szinte testközelből tapasztalhatta meg az Illés, Omega, Metró hazai
popzenei triumvirátus fénykorát. Mint az un. nagy generáció tagja, felcseperedvén
kitanulta a villanyszerelő szakmát. A
katonai szolgálat letelte után, ő is, mint oly sokan mások akkoriban részt vett a
szocialista munkás csereprogramban. (Lengyel kőművesek ide, magyar villanyszerelők
az akkor még létező NDK-ba, stb.) Rövidesen összejött egy csodaszép
német lánnyal, hamarosan pedig megérkezett a kislányuk Corinna. Itthon
csendes szolid gyerekként ismerték, nem járt szinte sehová. Odakint is inkább
sportolni kezdett, először csak a szabadidőt eltöltendő, később viszont már
komoly eredményeket ért el. Aztán, mint az már lenni szokott jöttek a haverok,
a kocsmázás és Pista a rászakadt talmi szabadsággal nem igazán tudott mit
kezdeni hisz nem volt benne gyakorlata. Egyre ritkábban lépett szorítóba, boksztudását
inkább a környékbeli kocsmákban csillogtatta meg, de ott egyre sűrűbben.
Egészen addig, amíg a Német Dem. Hatóságok meg nem unták és ki nem
utasították az országból. (Nem tudni mit csinált már a végén, de soha többé nem
léphetett az NDK földjére.) Az
asszony nem óhajtott Magyarországra jönni, Pista nem maradhatott ott ezért a kis
család szétszakadt (ez a trauma egész életében végigkísérte). Hazatérvén
nem sokat időzött a szülői háznál, pedig szűkebb pátriájában is kapott
munkát, asszonyt is, ő nem találta a helyét sehol. Ezért aztán neki a nagyvilágnak!
Előbb csak Veszprém, majd Tengiz, Orenburg és még ki tudná megmondani
hol meg nem fordult. Közben itthon elkövetett valami komoly balhét,
amiért néhány hosszú évig Szegedre volt kénytelen költözni, egyenesen a Mars
tér 3-ba (Csillagbörtön). A rendszerváltás hozta amnesztiával őt is kiengedték,
de nem sokáig taposta a haza földjét. Megint nem tudott itthon megmaradni
a hátsóján inkább elszegődött villanyt szerelni Kazahsztánba egy építkezésre. Magyarországhoz,
a két húgán kívül nemigen kötötte semmi. Ha szabadságra hazajött,
akkor a Kunigundára ment és onnan is indult útnak, ha hívták. Aztán egy
hosszabb itthon tartózkodás alkalmával megismerkedett egy csinoska kis elvált
fiatalasszonnyal, akinek Cegléden volt egy takaros kis kertes háza. Pista ki
tudja miért, már egészen fiatal kora óta vonzódott ehhez a városhoz, ezért most
kimondhatatlanul boldog volt, hogy vénségére úgy látszik, mégis rendbe jön az
élete és ezen a szívéhez oly közel álló településen élhet nyugiban. No nem
magának a háznak örült tulajdonképpen, hiszen a sok külföldi munkával rengeteget
keresett, és eléggé puritánul éldegélt (nem volt sem aszkéta, sem skót,
de nem dobálta a pénzt fölöslegesen). Olyan házat és ott vehetett volna magának
ahol és amilyet csak akar. Azért akart elszállni, hogy nem kell tovább vándorcigány
életet élni. Ráadásul nem csak az asszonykával, de annak a már majdnem
felnőtt két legényfiával is jól kijöttek, úgyhogy teljes volt az idill. Volt
egy mostohaöccse, akivel a sors kifürkészhetetlen akaratából sokáig nem találkoztak.
Amikor mintegy tizenöt év után összefutottak az akkor még Élmunkás
téren, már az öcskös is felnőtt, sőt elvált, no és persze hajléktalan volt.
Nem győztek egymásnak mesélni. Egyszer egy késő éjszakába nyúló nagy beszélgetés
alkalmával azt mondta az öcsivel együtt csövező nőnek: - Tudod
Marika, nagyon szeretem ezt a gyereket. Mintha tényleg az édes öcsém lenne.
Igaz, hogy már harminckét éves, de én ismerem, tudom milyen hirtelen természetű.
Rád bízom, hogy ha már én nem leszek, legalább te vigyázzál rá! Aztán
elutazott nagy boldogan immár haza a családhoz Ceglédre, élvezni a vidéki
családi élet szépségeit. Néhány
hétre rá már kezdett nyiladozni a természet elérkezett a kerti munkák ideje.
Csodaszép tavasz ígérkezett, de ő azt már nem láthatta. Otthon kertásás közben
egyszer csak eldobta az ásót, összeesett és az orvosi szakvélemény szerint
azonnal meghalt. Ez a
nagydarab, közel százharminc kilós ember. Világéletében sportolt, ha máshoz
nem fért hozzá, hát köveket emelgetett súlyzók gyanánt és futott. Nem dohányzott,
ekkor már nem is nagyon piált, inkább csak sörözött. Egy pillanat alatt
vége lett, negyvenhat évesen. A
boncolás megállapítása szerint eddig ismeretlen eredetű szívbaj vitte el. Örök talány
marad, hogy a hirtelen jött életsikerek, vagy a Tengizben és egyéb helyeken
eltöltött évek okozták-e a halálát.
A
szerző megjegyzése:
Hiába
volt a sok pénz, a sok-sok csalódás után sokáig nem tudott normális kapcsolatot
kiépíteni, mert félt mindentől és mindenkitől. Inkább az említett Kunigundán
és hasonló intézményekben húzta meg magát.
Boltos
Kati
élt 44
évet
(elment
a vándor…)
Azért
hívtuk így, mert azelőtt tényleg boltos volt, mégpedig az egyik rangos fővárosi
élelmiszer kereskedelmi cég nagyáruházában volt pénztáros, később üzletvezető-helyettes. Aztán,
mint akkoriban oly sok mindenki, ő is rákerült arra a bizonyos lapátra. Mint
általában az ilyen foglalkozást űzők, meg-megiszogatott egy-két pohárkával,
de amikor kezdett kilátástalanná válni a helyzete, akkor aztán ő is belemerült.
Ezzel persze semmit sem használt, sőt inkább ártott magának, mert rendesen
leépült. Ráadásnak a családja is végképp szétesni látszott s végül szét is
esett. El is
költözött Békásról, a családi fészekből. Hogy a család marta-e ki, vagy ő nem
bírta elviselni a szégyent, soha nem derült ki. A lényeg, hogy hajléktalan lett. Elérte
az utcára került magányos nők sorsa: csapódott ide-oda, sodorta az ár. Kapós
volt, hiszen bármennyire is megtörte az utca és tönkretette a pia még mindig
sokat megőrzött hajdani szépségéből. Így
negyvenesen, a maga filigrán termetével igazán csinosnak volt mondható. Az utca
és az alkohol nem bunkósította el, megmaradt kellemes úrinős (nem úriaskodós,
affektálós!) modora, úgyhogy üdítő jelenség volt környezete számára.
Rejtély hogyan tudott két téglán pillanatok alatt megfőzni néhány szál papírral,
mint ahogy az is, hogy bár egy fa alatt laktak mégis mindig tiszta volt ő is és a
barátja is. Ha nem
segélyszervezetekhez jár az ember tisztálkodni és mosni, akkor az is pénzbe
kerül, nem is kevésbe. Egy magára valamit adó nő, legyen bár hajléktalan
és középkorú, ápolja magát és az ehhez való kencék sem olcsók, mégakkor
sem, ha nem a legmárkásabbak. Ahhoz viszont pénzt kell keresni, a guberálás
sem mindig jön be. Ezért aztán, más munka nem lévén akkori élettársával
beálltak utcaseprőnek (pardon, kézi úttisztítónak). Az csak természetes
hogy pont abba a körzetbe helyezték őket, ahol az áruház volt, melyben
korábban dolgozott! Ha már
rossz a helyzet mért ne legyen még rosszabb. Pista, mint jóképű fiatalember,
szerelembe esett az egyik elvált asszony művezetőnővel, aki aztán elintézte,
hogy Katit ezen túl még utcát söpörni sem vették fel. Azt
mondja az írás: Ahol nagy szükség, közel a segítség. Nos, ez meg is érkezett Hegyi
Manó személyében. Azért hívták így, mert általában erdőkben, hegyekben
ütötte fel tanyáját. Sokszor becsapták, kihasználták, ezért kissé emberkerülő
lett. (nem magának való, csak visszahúzódó, zárkózott). Kutyája
is mindig a kunyhójánál volt mondván, nem vagyok egyedül és a kutya legalább
nem hazudozik, nem csap be. Ő is,
mint általában a kistermetű emberek, virgonc kis fickó. Hiába dolgos és szorgalmas,
állandóan nyüzsi, neki is tönkrement az élete, többszörösen is. Amikor
Kati végképp a padlón volt, egymásra találtak az óbudai piacon. Kis idő múlva
Manó asszonyt vitt a házhoz, mondanom sem kell Kati lett az erdei lak úrnője. Mivel
Manó sem egy háklis pali és Kati sem egy házsártos banya, így az erdei tisztás
maga volt a béke szigete s a kunyhóban pedáns rend és tisztaság uralkodott. Már jó
ideje együtt éltek és összeszoktak s úgy látszott helyreállnak a dolgok, jobbra
fordul a sorsuk. Manó eljárt dolgozni (szinte mindenhez értett), Kati meg,
mint tudjuk nem kapott munkát, ezért „otthon” maradt és csinosítgatta a kuckót.
Meleg étellel, tiszta ruhával és ággyal várta munkából fáradtan megjövő emberét. Katinak
a Családjával is kezdtek rendbe jönni a dolgok, már hazajárt Békásra mosni,
fürdeni, de az erdei házikót és Manót nem hagyta. Egy
szép, őszi délután meglátogatott bennünket. Boldog volt, mesélt sokat, hisz oly
régen volt alkalmunk egy jót beszélgetni. Szinte kivirult. Kérte, hogy mivel Manó
nincs otthon, és nem akar egyedül éjszakázni az erdő közepén, hadd maradjon
nálunk. Le is pihent rövidesen. Reggel
meghallgattuk a kisrádiómon a félhetes híreket az ünnepi előkészületekről,
hiszen az 56-os megemlékezésre készült az ország. Aztán olvasgatni
kezdtem, ő pedig még visszafeküdt pihenni, beszélgetni Marival, akivel
együtt csövezek. Néhány
perc múlva félig fölült, a levegőbe kapott, és egy rövid csúnya mélyről jövő
hörgés után visszahanyatlott a fekhelyül szolgáló heverőbetétre, Nem mozdult
többé. Ez a
sok viszontagságot megélt, hányatott sorsú, filigrán kis asszony negyvennégy
évesen befejezte itt a földön. Akkor, abban
a pillanatban mintha csak éppen odanézett volna az Isten, látván mi
történt s abban a pillanatban Demjén Ferenc csengő hangján megszólalt az
„Elment
a vándor”.
A
szerző megjegyzése:
Az
orvosi jelentés szerint szívembólia vitte el. Valószínű a sok szenvedés és megaláztatás
után, nem bírta feldolgozni a hirtelen rászakadt tömény boldogságot.
Azt, hogy újra lesz rendes otthona és egy jóravaló szorgalmas társa,
aki bár hébe-hóba iszogat egy kicsit, de nem bántja őt.