Vidéki lány vagyok

 Egy nő vagyok, egy nő a sok közül,

ki vidéki városból, Pestre kerül.

Sok évig éltem távol, a város zajától,

ott az élet más volt, ez érthető magától.

A család töltötte be napjaimat,

gyermekek, unokák, kit két karom ringat.

Társ voltam évekig, valaki hű társa,

kit szerettem, és eltelt éveim száma.

Véget ért életem első szakasza,

sokat tanultam, évekig maradva.

Felneveltem unokát, s gyermeket,

megismervén így, az egész életet.

Sok-sok év áll hátam mögött,

sok szép év, szerte szökött.

Visszatekintvén ezen évekre,

kérdezem magamtól,- talán megérte??

Talán a boldog percek emléke,

nyújt vigaszt, a régi sebekre.

Szerelem nem volt, de kölcsönös tisztelet,

ez mit ad a léleknek? Nagyon keveset!

Hiányzott a tűz, a szenvedély,

mit minden pár, a kezdetben remél.

Azt hiszem éveink, legnagyobb gyümölcse,

gyermekeink várva várt születése.

Majd unokák szerető, simogató keze,

mitől egy anyának, feldobban a szíve.

Ennyi lett volna hát a nagy betűs élet?

Igaz tars, és szerelem nélkül élned??

Évekig magányban, egyedül árván?

Nem érezve semmit egy közelség láttán?

Miért is lett ez így, egyikünk sem érti,

a választ mindenki, a másiktól reméli.

Össze nem illő pár, voltunk mi ketten,

mindkettőnk számára, a másik ismeretlen.

Éltük napjaink, teltek éveink,

s egy idő után, nem voltak terveink.

Ki volt a hibás? Mindkettőnkben kérdés,

talán hiányzott, a kölcsönös megértés.

Fagyos éjszakák, s fagyos nappalok,

sok év alatt, egyre távolodó karok.

Míg végül éreztük, minden idegen,

kevés a szó, csak néztünk hidegen.

Éreztük, valamit tenni kell,

míg döntöttem! s most feledni kell.

Csendesen lezártam addigi életünk,

hisz régóta kínzó volt, az már nekünk.

A csend sokszor fájóbb, mint a hangos beszéd,

mi megöli, mindkét fél vérző szivét.

Elváltak hát, immár útjaink,

egymás nélkül élve, mással napjaink.

Talán ő is mással boldogabb lesz,

elengedve egymást, az ember jót tesz.

Kudarcként éli meg az ember az ilyet,

s kérdezi magától-Éltem, de minek?

De túl kell lépni, a fájó perceken,

felállni ismét, bízva derűsen.

Talpra állni, és bízni a jövőben,

élni az életet, tovább szelíden.