Messziről jöttem én

 Messziről jöttem én, szeretni tégedet,
mert megéreztem, jó lesz majd veled.

Mindent hátra hagyva, futottam Hozzád,
mint elhagyott gyermek, keresve anyját.

Szinte nem értettem, mit miért teszek,
hisz Téged, alig ismertelek.

Leírtad levélben, életed sorát,
majd én is leírtam, szívem bánatát.

Hírtelen, fellángolt bennem a remény,
hogy talán egyszer, szerethetek én.

Vágytam, egy hű társ közelségére,
ki mindenben támaszom, a bajok ellenére.

Bíztam magunkban, egy közös jövőben,
s abban, hogy igaz társ leszel nékem.

Minden új volt nekem, mikor idejöttem,
a ház a park, s minden körülöttem.

Elmúlt évek alatt, nem tudtam meg sokat,
mint amit Te adtál, az elmúlt év alatt.

Melegség töltötte el, végre lelkemet,
áldottam a napot, hogy megismertelek.

Vannak felhős napok, rosszak és bánatok,
de mégis kibírom, mert Veled vagyok.

Bízok a jövőben , közös szép években,
mi mindkettőnknek jár, ebben az életben.

Kérdések bennem

 Bíztam kettőnkben, a mi szerelmünkben,

hisz melegség volt mindkettőnk szívében.

Egymásra találtunk sok év után,
kérdezzük magunktól, megérte tán?

Egy év elmúlt, mióta telnek napjaink,
távolodnak egyre szorító karjaink.

Mi történt, nem tudom ily hirtelen,
hisz távoli volt a vég, a végtelen.

Telnek a napok, s azt gondolom,
távolodunk egyre, nagyon, de nagyon.

Talán az élet, s a rossz napok,
teszik felhőssé a gondolatot.

Rémület emészti el a lelkemet,
elveszítjük egymást, s vele az életet.

Talán most még nem lenne késő,
ha végre hallaná segítő szavam ő.

Megmenthetnénk mindent, mi eddig szép volt,
nem lenne lelkünkön nagy kínzó folt.

Hisz mindketten tudjuk, ha egyszer vége,
nem lesz majd más, ?olyan mint te.?

Fejemet sírva kezembe temetem,
s kérem az Istent, segítsen nekem.

Segíteni újra, meglelni egymást,
imádkozom érte folyton- folyvást.

Talán egy kicsit, ha szelídebb lenne,
s olvadna szíve, tárulna lelke.

Makacsul kitart elvei mellett,
eldobva ezzel az igaz szerelmet.

Talán majd egyszer megbánja még,
hogy eldobta valaki segítő kezét.

Akkor már hiába hív kedves szava,
s mondja magának- én ostoba!

Mit tettem, engedtem, eldobtam életem,
ki annyira szeretett engem.

Késő lesz bánkódni az elmúlt napokon,
mert elhagyott ki szeretett, nagyon, de nagyon!