Sírtál-e már?

Sírtál-e már úgy, hogy nem potyog a könnyed,
s, érezted rögtön megszakad a szíved.

Rájöttél mennyire egyedül vagy,
hiába vagy jó, mindenki elhagy.

Eltűnődsz hosszasan az elmúlt évek során,
s hogy mi lett veled, senki sem érti tán.

Kérdezed magadtól- mi történt velem?
hogy egyszerre az élet, ilyen kietlen.

Magadba fordulva és végig gondolva,
eddigi életed, szinte mihaszna.

Néha eltűnődsz, s benned a remény,
talán egyszer, másként érzek én.

Lelkemet újra majd valaki felkelti,
s én azt szeretettel nyújtom át néki.

VIII. kerület

 Józsefváros lett az én otthonom,
soha nem hittem, itt lesz majd a honom.

Körül vesz sok, gyanús arcú ember,
útfélen néznek rám, árgus szemekkel.

Mereng rám a sarkon, a sok fura fazon,
rájuk néz az ember, s oda a bizalom.

Mert itt aztán a szem, fehér embert nem lát,
csak sötét emberek, bandáinak sorát.

Megy itt ám a bussines, utcán és téren,
gyanús üzleteknek sorai, úgy vélem.

Gazdát cserél, az „orozott” portéka,
ebből él az ember!- Dolgozni, mi haszna?

Más itt az élet, mint sok egyéb helyen,
a „színe-javát” még nem is ismerem.

Néznek, mintha nem is földi ember lennék,
más a hajam színe, mintha nem ismernék.

Kirívok közülük, ez a nagy igazság,

más vagyok mint ők, ez a valóság.

Nem értem nyelvüket, mit miért akarnak,
szavaik sötét, elmére utalnak.

Ők is egy népcsoport, egy a sok közül,
van belőlük bőven, a Földgolyó körül.

Elfogadom őket, nem bántanak engem,
rájuk nem hegyezem, soha ki a nyelvem.

Ők is emberek ott, azon a szinten,
mindenki abból él, amiből tud éppen.