Szaddam
Husszein, mint példa
Ha az
ember azt hallja hajléktalan, óhatatlanul egy torzonborz alakot képzel
maga
elé, egyik kezében kannás borral, a másikban pedig a szériatartozékokká
vált
ún. csöves szatyorral. Persze korántsem mindenki hajléktalan, aki így
közlekedik,
de ez egy másik történet. Kinek-kinek más a poén benne, ha így néz
ki. Ki
merem jelenteni, hogy a fővárosi hajléktalan emberek zömét legalább
látásból,
de inkább személyesen ismerem. Sokakat közülük még azelőttről is.
Bizony
meglehetősen élénk fantázia szükségeltetik hozzá, hogy elképzeljük, a
rongyos,
koszos alakot nem is oly rég még pincérek és pikkoló fiúk hada vette
körül,
lesve minden rezdülését, hiszen minden mozdulata, pillantása egyfajta
utasítás,
parancs volt. Igen kérem, ő volt a maitre d’ hotel egyik elegáns
szállodánkban,
akinek a szmoking volt a mindennapos, megszokott viselete,
nem
pedig a csöves szatyor /sic transit gloria mundi/.
A minap
egyik újdonsült ismerősömmel már-már késhegyre menő vitám támadt.
Ott
tartottunk, hogy az érvek mellé bizony becsúszott egy-egy fajsúlyosabb
becsületsértés
is. Ő arról próbált engem meggyőzni, hogy a hajléktalan mind
tanulatlan,
képzetlen hülye, aki világéletében ilyen volt, csak anno eldugták
Baracskára,
stb... A körúti forgatagban rá-rámutattam egy-egy hajléktalanra:
látod,
ő mérnök, ő tanár volt, ő pedig egy ragyogó fodrász, nemrég még itt
dolgozott
a Nagykörúton. Ismerősöm erre csak röhögött, azt mondta hiszi a
piszi,
hiszen csak rájuk kell nézni. Hiszen, aki valaha volt valaki, annak van
tartása,
azon látszik, akiket én mutattam, az világéletében egy senki volt, egy
niemand,
ilyen arcberendezéssel nem is lehetett más. Hogy ők mit állítanak
magukról,
az egy dolog. Mint tudjuk, messziről jött ember azt mond amit akar.
Már úgy
volt feladom a meddő vitát, amikor a napi sajtóban megpillantottam
egy
képet.
Torzonborz
figura látható rajta, valamint vélhetőleg egy orvos vagy felcser keze,
amint a
páciens hajában és szájában turkál. Gyorsan letakartam a kép köré írt
újságírói
kommentárt és megmutattam vitapartneremnek.
-
Szerinted mit ábrázol a felvétel? A válaszban olyan biztos voltam, hogy a
rekordösszegű
lottóötöst rá mertem volna tenni.
- Úgy
látom, valami csövest vizsgálnak a tisztiorvosnál vagy a Dankóban.
Akkor
kitakartam a képaláírást.
-
Szentséges ég! Hiszen ez…!
-Az
bizony barátom. Na, erre varrjál gombot! Az általad csövesnek aposztrofált
úr, nem
is olyan rég még egy ország, egy olajnagyhatalom elnöke volt. Ha
összehasonlítjuk
egy pár hónapos fényképét a maival, nem igazán hasonlít
magára,
ugye?
-Hát
nem.
Ebben
maradtunk.
ZOLTÁN
TÖRTÉNETE
Azt
hinné az ember, hogy csak Pesten, vagy az ország szegényebb régióiban
merik
azt megtenni az emberekkel egyes munkaadók, hogy nem fizetik ki őket.
Sajnos,
ez országszerte így működik, tehát nem függ a vállalkozó, vagy a
vállalkozás
földrajzi helyzetétől, sokkal inkább az egyéntől. Lássuk az alábbi
történetet,
ahol a kiszolgáltatott munkavállaló, nemcsak a jogos bérét nem kapta
meg, de
még jól rá is fázott, mert követelni merte azt. Igaz, kissé túllőtt a célon ő
is, de
hát ki tudna parancsolni az indulatainak, ha éhezik, a munkaadója pedig
luxuskörülmények
között éli világát, és szemberöhögi.
Lakatosként
dolgoztam egy maszeknál, itt Tatán. Egyszer csak a vállalkozó,
elkezdett
nem fizetni, holott azelőtt elég jól megvoltunk, jól is mentek a dolgok.
Már
tartozott úgy százharmincezer forint körüli béremmel, (öt évvel ezelőtt!)
amikor
közöltem vele, ha nem fizet, akkor nem dolgozom tovább. Határidős
munkánk
volt, ezért kénytelen - kelletlen benyúlt a zsebbe, és ideadott
harmincezer
forintot, a többi százezerről egyelőre hallgatott.
Jöttek
a megrendelések, ment a meló tovább, ő fizetgetett is, de az a százezer
csak
nem akaródzott megérkezni. Amikor rákérdeztem, azt mondta, most nincs
annyi
készpénze, anyagba fektette, majd ha azt bedolgoztuk és kifizették, akkor
ideadja.
Addig is csináljunk egy papírt róla, hogy elismeri a tartozását. No,
gyerünk,
meló tovább, a papírral a zsebben jobban éreztem magam, de azért
mégsem
volt az igazi.
Ismét
hónapok teltek el, engem is macerált az asszony, jött az iskolakezdés a
gyerekeknek,
kellett volna az elmaradt pénz. A főnököm barátnője, gyerekkel
együtt
valahol külföldön nyaralt, én meg nem tudom, hogy miből fogom az
enyéimet
iskolába indítani. Ismét rákérdeztem, mi van a pénzemmel, mire a
főnök
nagy vigyorogva elkezdte mondani, nem adja oda, bár igaz hogy ki tudná
fizetni,
de… Nem fejezhette be a mondatot, mert úgy elkapott az ideg, olyat
bevágtam
neki, hogy összeesett. Azután hosszú ideig napszemüvegben kellett
neki
járni. Elment, hogy hozza a pénzt, de majd csak két nap múlva adott hírt
magáról,
két rendőr útján, akik értem jöttek és elvittek.
Bírósági
ügy lett a dologból. Odajött hozzám, és mondta, nem ő akart
följelenteni,
de a barátnője addig szekírozta, hogy menjen el orvoshoz, látleletet
vetetni,
és jelentsen fel, hogy ő már nem bírta tovább hallgatni, és megtette. És
most
jön a bibi! A bíróságon, ő frankónak ismerte el a tartozásról szóló papírt,
mire az
ügyvédje azt állította, fenyegetés hatására írta alá. Én nem vettem el tőle
semmit,
de a barátnője azt állította, a főnök tárcájából, hiányzott a pénze stb stb.
Úgyhogy
nekem a bíróságon megállt az önbíráskodás, súlyos testi sértés, (ezt
vállaltam
is) a rablás, zsarolás meg még mit tudom én micsoda, a lényeg az hogy
kaptam
érte négy évet, amit le is ültem.
A
családom persze tönkrement, az asszony és a gyerekek már mással élnek.
Most
itt állok munka és otthon nélkül. Több helyre is hívnak dolgozni, hiszen itt
a nyár,
az építkezési szezon, kell a lakatos, de egyszerűen nem merek beállni
sehová,
mert mi lesz, ha megint..?
Egyébként
a volt főnökömmel találkoztam, és mondta, valamelyik nap elhozza
a
tartozását. Amikor megláttam a kocsiját, elfutottam, úgy kiabálta utánam.
Nincs
egy vasam sem, de nem tudom el merjem-e fogadni tőle, ha hozza,
nehogy
megint belekeverjenek valamibe és lecsukassanak. Most így már
visszaesőnek
számítanék, és jóval többet kapnék érte, viszont a pénz is csak
piszkálja
a csőrömet, hiszen az az enyém, azért én megdolgoztam.
Na most
legyen okos az ember.