Kórházban vidéken

A rossz idők beálltával minden évben egyre többet foglalkozunk a hajléktalansággal, hajléktalan ellátással. Ez természetes, hiszen ilyenkor fokozottan veszélybe kerülnek a fedél nélkül maradtak. Az is természetes, hogy

túlnyomórészt a fővárosi hajléktalanság kerül terítékre, ez a fő téma, hiszen az ország uszkve háromezer-kétszáz önkormányzatának illetékességi területéről Budapestre özönlik a nincstelen szerencsétlenek egész serege! (Egy csapásra így válik valaki vidékiből fővárosivá). De bizony léteznek vidéken is hajléktalanok, ha nem is oly nyíltan és nagy számban, de itt ritkább a szociális háló szövése. Mert, ha Pesten hajléktalan az

ember, az „csak” rossz és szörnyű, de vidéken iszonyú! Itt nincs fürdő, nappali és éjszakai menedékhely stb. ingyen konyha sincs. Itt nem engedik be a szerencsétlent sehová, hogy rendbe tudja szedni magát, elzavarják mindenhonnan. (Errefelé még büszkék is rá a magukat embereknek nevező kétlábúak, ha jól ki tudnak tolni egy-egy szerencsétlennel, az olcsó munkaerő bezzeg kel a parasztnak is.) Itt maximum csak egy-két „komfortosabb” szalmakazal van, amíg észre nem veszi valamelyik sutyerák, hogy ott alszik valaki, és föl nem gyújtja azt is. Itt csak a kórházban talál némi enyhülést a hajléktalan. Persze csak akkor, ha tényleg orvosi ellátásra szorul, van hely, és olyan az éppen szolgálatban lévő személyzet. ( A vonatkozó jogszabályok szerint, minden húszezer lélekszámot meghaladó település önkormányzata köteles éjszakai menedékhelyet és nappali melegedőt, minden harmincezer lakost meghaladó település köteles átmeneti férőhelyeket üzemeltetni. Vannak még hiányosságok. Szerk.)

Mezőtúr, városi kórház BELGYÓGYÁSZAT, 2003. december 15. 20 óra

28

perc.

Öreg szapsz érkezik. Hozták. Két tagbaszakadt igazi kun legény, 30-35 évesek. A személyzet, bár látszik mindenkin, hogy holtfáradt a napi hajsza után, egy emberként mozdul. Azonnal, és mindenki a segédápolótól a főorvosig. Hiszen beteget hoztak! A főorvos azonnal leszedeti róla a hacukát, és azonnal nekilát a legszükségesebb vizsgálatokat elvégezni, nehogy esetleg pár percen múljon valami. Később két nővérke elviszi, jól lecsutakolja, s közben nem tesznek csípős megjegyzéseket. Teszik a dolgukat. Közben a két kun atyafi visszatér, hatalmas zsákot húznak maguk után. Nyomokban sem látszik milyen színű lehetett fénykorában. Benne a betyárbútor. Az imént behozott öreg cuccai. Öreg? Ugyanúgy lehet ötven, mint hetven. Kortalan. (A pusztai szél „csodákra” képes.) Később kiderül tényleg öreg, hiszen hetven éves és Anti bácsinak hívják. Valaha neki is volt családja. Hogy mikor és miért váltak külön, ki tudja már, hisz oly rég volt. Ő igazi pásztoremberként kereste a napi betevőt. Csődörös, bikás, gulyás volt. Sovány, de cserzett, erős szikár, akár a szíj, amolyan igazi pusztai kemény legény. Pár hónapja még dolgozott egy gazdánál Öcsödön. Lovakkal foglalkozott.Aztán a gazdája kiköltöztette egy ablaktalan-ajtótlan tanyába a puszta közepére. Télire! Hátha megfagy. A lovak mellett az istállóban nem fért volna el. Ott jó meleg van, és a jószággal sem lettek volna idegenek egymás számára. Közben kiderül, mégis van családja. A fia a közeli Kunszentmártonban villanyszerelő. Nyugdíja is van. Valakinél. Bal lábán három ujja lefagyva és még ki tudja, mi baja

lehet. Főorvos aggódik: az odáig rendben van, hogy ellátjuk, helyre hozzuk, amennyire lehet, de utána hová engedjük ki? Megpróbálunk keresni valami szociális otthont a számára. Közben a kórterem nyitott ajtaja előtt a folyosón el-elsétál néhány kihízott, zsíros nyakú paraszt. Sunyin-laposan oda-oda sandítva szerencsétlen szapszra és láthatóan jókat bazsalyognak a bajusz alatt. Pedig az is lehet, ismerik egymást, hiszen itt az alföldi pusztán legyen is az bármily nagykiterjedésű és végeláthatatlan, mindenki ismer jószerivel mindenkit. Másnap láttam őt az ebédnél. Az egyik kezébe bekötve az infúzió, de a szabadonhagyott másikkal, mint az „éhfarkas” támadta meg a kórházi menüt. Igazi kanálvirtuóz módjára. Látszott minden mozdulatán, hogy világ életében

megdolgozott minden falatért, és soha nem dobott ki ételt. Most sem hagyott egy morzsát sem. Erősen gyanítható, hogy rabszolgasorban tartása mellett volt gazdája még éheztette is! Később az is kiderült, nem lát már rendesen. Tehát ha megunta volna az egyedüllétet, az éhezést a pusztai klímán és nekiindul valami

barátságosabb helyet keresni, soha nem ért volna oda! Vajon ki lehet az a Dezső Jancsi? Őt emlegeti, mint volt gazdáját. A városban lévő, és az egészségügyi intézményeket is érintő hajléktalan-helyzettel kapcsolatban megkérdeztük a városi kórház igazgató főorvosát. Ig. Főorvos: Szerencsére egész télen csak néhány esetben kerülnek hozzánk hajléktalan, vagy annak látszó emberek. Mondhatni kirívó esetek az ilyenek. Az az évi négy-öt eset inkább betudható az alkoholnak, vagy annak, hogy a tanyájánegyedül élő idős személy elesik, nem tud felállni stb. Itt nálunk, mindenki megkapja, ami neki jár, nem többet és nem kevesebbet. Semmi extra. Semmi

megkülönböztetés, sem pozitív, sem negatív értelemben. Az pedig, hogy betegérkezésekor egy osztályszemélyzete egy emberként mozdul, az is csak a betegközpontúságunkat mutatja.Hogy szerencsére ilyen kevés a télen hozzánk forduló, annak is betudható, hogy ezek az itteni emberek, akik itt születtek és nőttek fel, azok megtanultak vigyázni magukra, legyen az időjárás bármilyen. A város egyébként minden évben bekéri

tőlünk az erre vonatkozó jelentéseket és értékelik azokat. Mint az ország bármely egészségügyi intézményében, itt is láthatjuk a személyzetarcán, mozdulatain a mérhetetlen fáradtságot. No nem a napi vagy ünnepi-hétvégihosszú menetelések eredményeire kell itt gondolni, hanem sokkal inkább a hónapok, évek során lerakódott és már az arcokra kövült, szinte megcsontosodottkimerültségre. Viszont az itteni személyzet arcán más is látszik még! A szakma iránti alázat, a szinte megszállottságig mutató hivatástudat és szeretet. Ahogy nehéz és éhbérrel jutalmazott munkájukat igyekeznek nem csak jól, de a lehetőségekhez képest jó hangulatban is végezni. Este van. Hozzák a lázmérőt. Kezdődik egy újabb éjszaka. Olyan igazi nagykunsági, amilyen talán csak itt van egyedül és sehol másutt a világon. Sűrű, nagyon hideg és koromsötét. Ahogy errefelé mondják, megállna benne a vasvilla.

 

Szolgálat teljesítés közben…

Az utca veszélyes üzem. Egyre veszélyesebb. A köz szolgálatában állókra, mint állandóan ott tartózkodókra, napi munkájukat az utcán végzőkre pláne veszélyes. Ha olyan hír jut el hozzánk, hogy rendőr, katona, tűzszerész, tűzoltó, stb. esett áldozatul, miközben másokat próbált védeni, menteni, nyelünk egy keserűt -és bár elfogadni nem igazán tudjuk - tisztában vagyunk vele, hogy az ilyen foglalkozást választóknál sajnos ez is benne van a pakliban. Sajnáljuk a speciális-mentőt, aki mások keresésére indul, aztán ő sem jön vissza többé, vagy az orvost, akit a műtőasztalnál ér utol a halál. Miközben a doki éppen életmentő műtétet hajt végre valakin, sunyin, alattomosan csap le rá. Iszonyú! (in. mem.: Dr Cz. E. ezr.) Persze egyszer mindenkinek eljön az ideje, és itt nincs kegyelem vagy protekció, kiszámíthatóság se igazán. Talán a halál az élet egyetlen vetülete, ahol némi egyenlőség fedezhető fel ember és ember között. Biztosan mindenkinek elérkezik az ideje. Hogy mikor, az lutri. Az értelmetlen halál valahogy mégis jobban megüti az embert. Még jobban, ha tudjuk, az áldozat egész életét a másokon való segítésre tette fel. Áldozat, mert megölték. Vajon mit remélt huszonkét éves gyilkosa, milyen zsákmányt egy utcai szociális munkástól, amiért ölni is képes volt? Nem is olyan régen egy nagyon hideg téli éjszakán, egyik társszervezetünktől elloptak egy szolgálatban lévő, tehát mindennel fölszerelt krízisautót. Akkor azt hittük, ezt már nem lehet überelni. Tévedtünk! Vajon mihez kezd gyilkosunk, ha majd a bíró által kimért és letöltött verdikt után kiszabadul? Hiszen félig-meddig már így is az utcán volt, pedig „csak” ivott. Vajon hogy fog egy segélyszervezet ajtaján bekopogtatni? Kérem, segítsenek rajtam!

(Aztán majd megölöm önöket.)