Bevezető

Amikor az egyén hajléktalanná válik, teljesen átértékelődik saját maga is, és azegész értékrendje. Mások lesznek fontosak, kerülnek előtérbe, mint azelőtt, amikor konszolidált körülmények között élt. Az utcai életmód, nagyon nagymértékben különbözik a lakásban élők életmódjától, életvitelétől. Itt olyan alapvető emberi szükségletekért is, mint a tisztálkodás, vagy étkezés, alvás, szex keményen meg kell küzdenie az egyénnek nap, mint nap. Ezeket, egy lakásban élő ember teljesen természetesnek veszi, hiszen abban a közegben ahol él, kis területen (a lakásában) minden adott, és egy helyen található. Egy utcalakónak nagy területre terjed ki, a napi szükségleteinek kielégítése (ki ne ismerné a Maslow piramist?). Pl. reggel felkel, elindul, hogy az élelmét beszerezze, vagy valamilyen forrásból az ahhoz szükséges anyagi eszközöket, pénzt előteremtse. De ne vágjunk a dolgok elébe. Egy lakásban élő ember, ébredés után elvégzi kisebb nagyobb dolgát, a lakása mellékhelyiségében. Ezzel szemben egy utcán élő hajléktalannak valahová el kell mennie, ahol ezt megteheti. Ez sok esetben egy korán nyitó, a környéken élő hajléktalanok és egyéb kocsmajárók életviteléhez alkalmazkodó italbolt. Általában, itt történik a reggeli kávézás, és esetleg a borotválkozás, kisebb mosakodás is. Tehát az utcán élő egyén, még csak fölkelt, el sem kezdte a napját, de már több száz méter megtett. Innen indul majd el, hogy az élelmét beszerezze, megtisztálkodjon, kimossa, vagy kimosassa a ruháját. Ez is szigorú rend szerint megy, hiszen nem minden nap jár mosni, ugyanúgy, mint ahogy egy lakásban élő ember sem teszi ezt minden nap. Az utcalakónak ahhoz is kell igazodnia, ami az anyagiak előteremtésében segíti. Pl. milyen napokon, és hány órakor ürítik a szemetes edényeket, kukákat. Hol található építési terület, vagy bontás, ahonnan pl. fémhulladékot tud beszerezni, és azt értékesítve pénzhez jut. Ekkor még mindig ott tartunk, hogy szinte el sem kezdődött a nap, de már órák óta mozgásban kell lennie, ha életben akar maradni. És itt ez a kulcsszó, az életben maradni(!). Hiszen mint azt már említettem, a hajléktalan, utcalakó, tulajdonképpen minden nap a túlélésért küzd. Minden nap azért harcol, hogy még egy nappal meghosszabbítsa az életét. Jómagam, tizennégy évig voltam hajléktalan. A szó legszorosabb értelmében. Hiszen akkoriban, amikor én elkezdtem, nem igazán voltak még segélyszervezetek, az ellátórendszer szinte egyenlő volt a nullával. A szociális munkásokkal, és az éppen alakulgató segélyszervezetek munkatársaival, együtt tanultuk meg, mit is kell tenni, hogyan lehet segítséget nyújtani az utcára került embereknek. Nehéz évek voltak ezek, hiszen nem volt "mihez képest". Nem volt modell, amihez lehetett volna viszonyítani. A külföldi példák pedig, nem igazán voltak követhetőek, hiszen mint azt tudjuk, Magyarországon minden másképpen működik. Ha kikerül az ember az utcára, először nem nagyon tud mit kezdeni magával. Keresi a lehetőségeket, hogy valahogy túl tudja élni a napokat. Először megpróbálja legalább a látszatot fenntartani. Nagyon sok utcán siető, parkban olvasgató emberrel találkozhattunk, aki úgy tett mintha, pedig már nem volt neki hová hazamenni. Senki nem tudja megmondani miben bízott, de remélt az ember hogy majdcsak helyre jönnek a dolgok. Aztán rá kellett döbbenni a véres valóságra, hogy senkit nem érdekel, ha az egyén kinn van az utcán. Még ráadásul meg kellett küzdeni az emberek megvetésével, a rendőri zaklatással is. Hiszen még élt a megcsontosodott beidegződés, amit azelőtt, a szocializmust építő hazánkban megszokhattunk. Aki hajléktalan (csöves) az mind lump, alkoholista, és börtöntöltelék, tolvaj stb. Bűnözőkként kezelt a társadalom, munkakerülőknek aposztrofált, és nem hitte el senki, hogy neki is ugyanúgy megvan az esélye hajléktalannak lenni, mint akit most megvet, mert az utcára került. Utálom a kategorizálást, beskatulyázást. De itt most bemutatnék néhány típust, azok közül az emberek közül, akikkel az utcán találkozhatunk. A "sima" járókelő, bármelyik szakadt fazonra kimondja a verdiktet: CSÖVES

Ki a hajléktalan?

(avagy hajléktalan fajták)

A tévében, rádióban, különböző lapokban megjelenő, hajléktalanokkal foglalkozó műsorokat, cikkeket látva-hallva mindig elfog valami szomorúság. No nem csak azért, mert létezik egyáltalán ez a probléma, inkább az irritál, hogy még ma sem tudnak nagyon sokan különbséget tenni hajléktalan és hajléktalan között. Mifelénk alapszabály, ha valamihez nem értünk, nem írunk róla. Ha mégis muszáj, akkor nem restelljük tanulmányozni az adott témát, szakterületet és majd csak azután nyúlunk a tollhoz. Ha nem tudunk különbséget tenni a hajléktalan, a csöves a lejmista, a Fedél nélkül-terjesztő és egyéb kétes egzisztenciák között, az kb. annyi, mintha egy kalap alá venném a derék lakatosmestert a kasszafúróval. Mindkettő, az árakkal foglalkozó szakember, csak hát ugye… Mint minden társadalomban, a hajléktalanok között is létezik bizonyos fokú hierarchia, én inkább kasztosodásnak nevezném. Alább a teljesség igénye nélkül megpróbálok néhány típust bemutatni a T. Olvasónak.

 Klasszikus hajléktalan:

Erdő vagy utcalakó, esetleg pályaudvarokon is megtalálható. Hajdani családjával minden kapcsolatot megszakított, azt se tudják róla egyáltalán él-e még. Teljesen megváltoztatta fizimiskáját, hogy régebbi ismerősei véletlenül se ismerjék föl. Nem költözik be szállóra, mert az ottani kötöttségeket nem állja. Szeret piálni, mulatni, amit a szállókon nem néznek jó szemmel, ezért inkább kint marad. Ilyenkor pincékben, romos épületekben, lépcsőházakban húzza meg magát, aztán a jó idő közeledtével parkokba, erdőkbe költözik. Kisebb közösségeket alkotva alkalmi munkákat vállalnak, guberálnak, esetleg csinálnak egy-két kisebb stiklit, de nem megrögzött bűnözők. Rendszeres vendégek a fürdő- és mosóhelyeken. Mindenkinek van törzskocsmája. Legnagyobb bűnük, hogy néha hangosabbak a kelleténél, esetleg némi szemetet hagynak maguk után.

Fél vagy műhajléktalan:

Ők azok, akikről az utcán nem virít messziről, csak az ismerősök tudják róluk, és persze a többi szakember veszi észre. Többnyire intézeti neveltek, vagy börtönviselt egyének. Mélységesen szégyellik hajléktalan voltukat, a kék igazolvány is irataik legmélyén lapul, sőt valakinél nincs is. Tanulnak, dolgoznak, van, aki mindkettőt egyszerre. Mindent megtesznek, hogy kikerüljenek ebből a körből. Még az utcán is elkerülik a hajléktalant. Azért aposztrofáltattak műhajléktalanoknak, mert általában nem, vagy csak igen rövid ideig éltek utcán. Mindig behúzódtak valahová, hiszen az intézetben, börtönben megszokták a közösséget és a bizonyos fokú komfortot. (A hűvösön azért meleg van!) Továbbá megszokták, hogy az intézmény mintegy védőernyőként állandóan a hátuk mögött áll. Őket nem is hajléktalannak, inkább gyökértelennek lehetne nevezni, hiszen azért kerültek ebbe a helyzetbe, mert soha nem is volt családjuk, vagy korán elvesztették.

Csöves:

Nem hajléktalan! Túlnyomó többségben tisztes, sőt jómódú családi háttérrel rendelkezik. Munkakerülő linkségét szabadságvágynak nevezi. Tulajdonképpen a családi szigor elől menekül az utcára hajléktalant játszani. Lusta, élősködő, dologkerülő népség. A hajléktalanok közé vegyülve velük próbálja eltartatni magát, esetleg életrevalóságát bizonyítandó, tarhál valamelyik sarkon vagy aluljáróban. Senki nem tudja róla, hol alszik, tisztálkodik, hol vált ruhát. A hideg idő beálltávaleltűnik. (Hazamegy.)

Koldus:

Általában külföldi állampolgár, aki az őt védelmező nehézfiú részére űzi e tevékenységet. Testi fogyatékos, ha nem, hát úgy tesz, mintha az lenne. Csak pénzt fogad el, amit hű kutya módjára beszolgáltat gazdájának.

Szélvédőmosók, tarhások:

Körön kívül esnek. Többnyire intézeti gyerekek, brigádokban dolgoznak, az egyik lámpánál összemaszatolják az autó ablakait, hogy a következőnél a társaik lemoshassák. (Ügyes.)

Szipusok:

Semmi közük a hajléktalanokhoz! Inkább a csöves kategóriába sorolhatók. Bár előszeretettel hangoztatják hajléktalan mivoltukat, egyáltalán nem azok. Átkozott szenvedélyük miatt persze elveszik tőlük a lakáskulcsot, és csak akkor mehetnek haza, ha van otthon valaki a családból, lehetőleg olyan, aki elbír velük. Nehogy a még mozdítható vagyontárgyakat hígítóra váltsa, vagy eladja a lakást. Amint komolyabbra fordul az időjárás és a környező lépcsőházakból is kizavarják őket, akkor szépen hazamennek. Tavasszal aztán kezdik elölről.

A Fedél nélkül terjesztők:

Nem föltétlen (klasszikus) hajléktalan, de már épp csak lakik valahol. Kora,szakképzettsége, egészségi állapota miatt nem tud mást elvállalni, ezért megpróbálja a lapunkkal keresett fillérekből fönntartani magát, sok esetben családját is. Az ilyen-olyan állami juttatásokra valamiért nem jogosult, vagy csak nem tudja kijárni magának, (esetleg nem tud megélni belőle), ezért választja lapunkat.Itt megtalálható mindenki, korra, fajra, nemre és felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül. Az absztinenstől a súlyos alkoholistáig, a fél analfabétától a többdiplomás, nyelveket beszélő tanárig.

A szapsz:

A legsúlyosabb kategória. Nem tartozik senkihez és sehova. Szinte mindig magányos, nagy ritkán ketten járnak. Semmiféle irattal nem rendelkezik, sokszor még hajléktalanigazolvánnyal sem. Nagyon öreg, vagy csak annak látszik. Szőrös, szakállas, torzonborz, gondozatlan és büdös (ami általában a testén levő elfekélyesedett sebektől van), nem ritkán bogaras, tetves. Nyáron is madzaggal átkötött nagykabátban jár, cipőtalpa állandóan leváló félben, elmaradhatatlan szériatartozéka az ún. csövesszatyor. Rejtély, hogy milyen energiaforrás hajtja, szinte nem eszik, nem iszik, holott majd mindig mozgásban van. Nagyon nehezen áll szóba bárkivel is, a karitatív szervezetek segítségét is elutasítja. Ha hosszú és türelmes munkával elérjük, hogy szóba álljon velünk, megtudhatjuk, van nyugdíja is, de hogy azt ki veszi föl, nem tudja, nem is érdekli, ahogy az sem, mi történik vele. Ha rá tudjuk venni egy kis beszélgetésre félelmetes tudással és intelligenciával találkozhatunk! Hogy ki volt, mi volt azelőtt, soha senkinek nem mondja el.

Ez persze nem teljes kép, csak úgy körülbelül. Anno Hippokratész doktor is csak iránymutatóként határozta meg a négy alapvető embertípust. No de hogy jövök én ahhoz, hogy hozzá hasonlítsam magam? Nem is szándékozom, viszont gyanítom, ő nem járt az elmúlt tizenöt évben Pesten. Akinek kérdése, vagy mondanivalója van a témát illetően, várom leveleiket a Fedél Nélkül szerkesztőségben.

Az utcára kerülés okai

Minden hajléktalan ember sorsában két alapvető tényező játszik döntő szerepet. Az egyik a már unásig emlegetett alkohol, a másik a család.Az alkohol több verzióban jelen lehet. Van, aki azért kerül utcára, mert már nagyon piál, és van olyan is, aki utcára kerülése után nyúl a pohárhoz. Érdekességként megemlíthetjük, amikor az ital, fordított előjellel jelenik meg. Amikor az egyén családjában mindenki iszik, csak ő nem, és ezért elüldözik. A család, mint hajléktalanná tevő tényező, viszont azért játszik döntő szerepet, mert senki nem ismeri annyira a másikat, mint a közvetlen hozzátartozói. Tehát ha valaki utcára kerül, még véletlenül sem kérjen segítséget a volt családjától. Hiszen ha akkor nem segítettek neki, amikor kezdett lecsúszni, ezután sem fognak. Sőt, kényelmetlenné válik egy „csöves" családtag. Ajánlatos, azonnal elhagyni azt a környéket, ahol hajléktalanná válása előtt élt. Mindenkinek jobb ez, de főleg az egyénnek. Talán könnyebben éli meg a helyzetét, ha nem látja nap, mint nap egykori lakását, családját. És persze az sem egy utolsó szempont, hogy ezzel elkerülheti a régi ismerősök szánakozó, de inkább gúnyos pillantását. Sokan, és ez főként az értelmiségi rétegre vonatkozott, nem hitték el, hogy ők is ide kerülhetnek. Ezek túlnyomó többségükben alkoholisták voltak. Ez nyilvánvaló, hiszen a rendszerváltás után megkezdődtek az átszervezésnek nevezett elbocsátások. Először ugye mindig a piásokat rúgják ki, aztán jönnek a 40-50 évesek stb. A fizikai dolgozók közül is nagyon sokan kerültek utcára a kezdeti időkben. Hiszen a régi rendszerben megszokták, mindig van munka, és ha valahonnan elbocsátják, máshol tárt karokkal várják.

Aztán jöttek még a kifejezetten lumpen elemek, akik azelőtt csak azért maradhattak lakásban, munkahelyen, mert akkoriban ismeretlen fogalom volt hazánkban a hajléktalanság. Őket többnyire kmk (közveszélyes munkakerülés) címén a baracskai bv. intézetben lehetett megtalálni.