Kérdések bennem

Bíztam kettőnkben, a mi szerelmünkben,

hisz melegség volt mindkettőnk szívében.

Egymásra találtunk sok év után,
kérdezzük magunktól, megérte tán?

Egy év elmúlt, mióta telnek napjaink,
távolodnak egyre szorító karjaink.

Mi történt, nem tudom ily hirtelen,
hisz távoli volt a vég, a végtelen.

Telnek a napok, s azt gondolom,
távolodunk egyre, nagyon, de nagyon.

Talán az élet, s a rossz napok,
teszik felhőssé a gondolatot.

Rémület emészti el a lelkemet,
elveszítjük egymást, s vele az életet.

Talán most még nem lenne késő,
ha végre hallaná segítő szavam ő.

Megmenthetnénk mindent, mi eddig szép volt,
nem lenne lelkünkön nagy kínzó folt.

Hisz mindketten tudjuk, ha egyszer vége,
nem lesz majd más, ?olyan mint te.?

Fejemet sírva kezembe temetem,
s kérem az Istent, segítsen nekem.

Segíteni újra, meglelni egymást,
imádkozom érte folyton- folyvást.

Talán egy kicsit, ha szelídebb lenne,
s olvadna szíve, tárulna lelke.

Makacsul kitart elvei mellett,
eldobva ezzel az igaz szerelmet.

Talán majd egyszer megbánja még,
hogy eldobta valaki segítő kezét.

Akkor már hiába hív kedves szava,
s mondja magának- én ostoba!

Mit tettem, engedtem, eldobtam életem,
ki annyira szeretett engem.

Késő lesz bánkódni az elmúlt napokon,
mert elhagyott ki szeretett, nagyon, de nagyon!