Pesti élet

Négy éve múlt már, hogy ide jöttem,

sok vidéki év áll én mögöttem.

Más ott az élet, más ott a táj,

esténként csend és nyugalom vár.

Feljöttem Pestre szerelmet keresve,

ott hagytam mindent, eltemetve.

Ez a nyüzsgés, ez a zsongás,

kicsit szokatlan, nagy a tolongás.

Utcára lépve, néha félve én,

remegve állok a járda szegletén.

Sok ember nyüzsög a város útjain,

sokszor tapossák gyönge lábaim.

Jönnek az autók nagy robajjal,

és az emberek még nagyobb ricsajjal.

Hosszú útról, mikor haza térek,

szinte jól esik hangja a csendnek.

Nehezen szokom a város zaját,

naponta szívom az utak porát.

Kedvesemmel, ha ?lóra? pattanok,

két keréken járva utána loholok.

Itt aztán ésszel kell ülni a bringára,

figyelve az autók vészes zajára.

Bringámmal tekerek utána rendesen,

figyelek százfelé követve kedvesem.

Lábamat néha a kocsi súrolja,

elhajt ezerrel mellettem ?turbója?.

Bevallom sokszor félek, de nagyon,

hisz az úton, túl nagy a forgalom.

Mikor túráinkról végre hazatérünk,

van bőven nekünk úti élményünk.

Kell néha egy óra, míg magamhoz térek,

míg tisztul agyam, testem a lélek.

Lassan meg szokom, más itt az élet,

mint ahogy teltek a vidéki évek.