Öreg
szapsz érkezik. Hozták. Két tagbaszakadt igazi kun legény, 30-35 évesek. A személyzet,
bár látszik mindenkin, hogy holtfáradt a napi hajsza után, egy emberként
mozdul. Azonnal, és mindenki a segédápolótól a főorvosig. Hiszen beteget
hoztak! A főorvos azonnal leszedeti róla a hacukát, és azonnal nekilát a legszükségesebb
vizsgálatokat elvégezni, nehogy esetleg pár percen múljon valami.
Később két nővérke elviszi, jól lecsutakolja, s közben nem tesznek csípős megjegyzéseket.
Teszik a dolgukat. Közben a két kun atyafi visszatér, hatalmas zsákot
húznak maguk után. Nyomokban sem látszik milyen színű lehetett fénykorában.
Benne a betyárbútor. Az imént behozott öreg cuccai. Öreg? Ugyanúgy
lehet ötven, mint hetven. Kortalan. (A pusztai szél „csodákra” képes.) Később
kiderül tényleg öreg, hiszen hetven éves és Anti bácsinak hívják. Valaha neki is
volt családja. Hogy mikor és miért váltak külön, ki tudja már, hisz oly rég volt. Ő
igazi pásztoremberként kereste a napi betevőt. Csődörös, bikás, gulyás volt.
Sovány, de cserzett, erős szikár, akár a szíj, amolyan igazi pusztai kemény legény.
Pár hónapja még dolgozott egy gazdánál Öcsödön. Lovakkal foglalkozott. Aztán a
gazdája kiköltöztette egy ablaktalan-ajtótlan tanyába a puszta közepére. Télire!
Hátha megfagy. A lovak mellett az istállóban nem fért volna el. Ott jó meleg
van, és a jószággal sem lettek volna idegenek egymás számára. Közben kiderül,
mégis van családja. A fia a közeli Kunszentmártonban villanyszerelő. Nyugdíja
is van. Valakinél. Bal lábán három ujja lefagyva és még ki tudja, mi baja lehet.
Főorvos aggódik: az odáig rendben van, hogy ellátjuk, helyre hozzuk, amennyire
lehet, de utána hová engedjük ki? Megpróbálunk keresni valami szociális
otthont a számára. Közben
a kórterem nyitott ajtaja előtt a folyosón el-elsétál néhány kihízott, zsíros nyakú
paraszt. Sunyin-laposan oda-oda sandítva szerencsétlen szapszra és
láthatóan
jókat bazsalyognak a bajusz alatt. Pedig az is lehet, ismerik egymást, hiszen
itt az alföldi pusztán legyen is az bármily nagykiterjedésű és végeláthatatlan,
mindenki ismer jószerivel mindenkit. Másnap
láttam őt az ebédnél. Az egyik kezébe bekötve az infúzió, de a szabadon hagyott
másikkal, mint az „éhfarkas” támadta meg a kórházi menüt. Igazi kanálvirtuóz
módjára. Látszott minden mozdulatán, hogy világ életében megdolgozott
minden falatért, és soha nem dobott ki ételt. Most sem hagyott egy morzsát
sem. Erősen gyanítható, hogy rabszolgasorban tartása mellett volt gazdája még
éheztette is! Később az is kiderült, nem lát már rendesen. Tehát ha megunta volna
az egyedüllétet, az éhezést a pusztai klímán és nekiindul valami
barátságosabb
helyet keresni, soha nem ért volna oda! Vajon
ki lehet az a Dezső Jancsi? Őt emlegeti, mint volt gazdáját. A
városban lévő, és az egészségügyi intézményeket is érintő
hajléktalan-helyzettel kapcsolatban
megkérdeztük a városi kórház igazgató főorvosát. Ig.
Főorvos: Szerencsére egész télen csak néhány esetben kerülnek hozzánk hajléktalan,
vagy annak látszó emberek. Mondhatni kirívó esetek az ilyenek. Az
az évi
négy-öt eset inkább betudható az alkoholnak, vagy annak, hogy a tanyáján egyedül
élő idős személy elesik, nem tud felállni stb. Itt nálunk, mindenki megkapja,
ami neki jár, nem többet és nem kevesebbet. Semmi extra. Semmi megkülönböztetés,
sem pozitív, sem negatív értelemben. Az pedig, hogy beteg érkezésekor
egy osztály személyzete egy emberként mozdul, az is csak a betegközpontúságunkat
mutatja. Hogy
szerencsére ilyen kevés a télen hozzánk forduló, annak is betudható, hogy ezek az
itteni emberek, akik itt születtek és nőttek fel, azok megtanultak vigyázni magukra,
legyen az időjárás bármilyen. A város egyébként minden évben bekéri
tőlünk
az erre vonatkozó jelentéseket és értékelik azokat. Mint az
ország bármely egészségügyi intézményében, itt is láthatjuk a személyzet arcán,
mozdulatain a mérhetetlen fáradtságot. No nem a napi vagy ünnepi-hétvégi hosszú
menetelések eredményeire kell itt gondolni, hanem sokkal inkább a hónapok,
évek során lerakódott és már az arcokra kövült, szinte megcsontosodott kimerültségre.
Viszont az itteni személyzet arcán más is látszik még! A szakma iránti
alázat, a szinte megszállottságig mutató hivatástudat és szeretet. Ahogy nehéz
és éhbérrel jutalmazott munkájukat igyekeznek nem csak jól, de a lehetőségekhez
képest jó hangulatban is végezni. Este
van. Hozzák a lázmérőt. Kezdődik egy újabb éjszaka. Olyan igazi nagykunsági,
amilyen talán csak itt van egyedül és sehol másutt a világon. Sűrű, nagyon
hideg és koromsötét.
Ahogy
errefelé mondják, megállna benne a vasvilla.
Szolgálat
teljesítés közben…
Az utca
veszélyes üzem. Egyre veszélyesebb. A köz szolgálatában állókra, mint állandóan
ott tartózkodókra, napi munkájukat az utcán végzőkre pláne veszélyes. Ha
olyan hír jut el hozzánk, hogy rendőr, katona, tűzszerész, tűzoltó, stb. esett áldozatul,
miközben másokat próbált védeni, menteni, nyelünk egy keserűt -és bár elfogadni
nem igazán tudjuk - tisztában vagyunk vele, hogy az ilyen foglalkozást választóknál
sajnos ez is benne van a pakliban. Sajnáljuk a speciális-mentőt, aki mások
keresésére indul, aztán ő sem jön vissza többé, vagy az orvost, akit a műtőasztalnál
ér utol a halál. Miközben a doki éppen életmentő műtétet hajt végre valakin,
sunyin, alattomosan csap le rá. Iszonyú! (in. mem.: Dr Cz. E. ezr.) Persze egyszer
mindenkinek eljön az ideje, és itt nincs kegyelem vagy protekció,kiszámíthatóság
se igazán. Talán a halál az élet egyetlen vetülete, ahol némi egyenlőség
fedezhető fel ember és ember között. Biztosan mindenkinek elérkezik az
ideje. Hogy mikor, az lutri. Az
értelmetlen halál valahogy mégis jobban megüti az embert. Még jobban, ha tudjuk,
az áldozat egész életét a másokon való segítésre tette fel. Áldozat, mert megölték.
Vajon mit remélt huszonkét éves gyilkosa, milyen zsákmányt egy utcai szociális
munkástól, amiért ölni is képes volt? Nem is olyan régen egy nagyon hideg
téli éjszakán, egyik társszervezetünktől elloptak egy szolgálatban lévő, tehát mindennel
fölszerelt krízisautót. Akkor azt hittük, ezt már nem lehet überelni. Tévedtünk! Vajon
mihez kezd gyilkosunk, ha majd a bíró által kimért és letöltött verdikt után kiszabadul?
Hiszen félig-meddig már így is az utcán volt, pedig „csak” ivott. Vajon
hogy fog egy segélyszervezet ajtaján bekopogtatni?
Kérem,
segítsenek rajtam! (Aztán majd megölöm önöket.)