Ne feledjük!

Sokan önhibájukon kívül kerülnek utcára, és maradnak fedél nélkül!
 Nem tudni ki, és mikor kerül hasonló helyzetbe.
Elég egy betegség, egy rossz döntés, egy még rosszabb válóperes ügyvéd, vagy inkorrekt bank, vagy valami hasonló, ami egyik percről a másikra gyökeres változást hozhat mindannyiunk életében
Most, amikor naponta családok kerülnek utcára, talán a leginkább aktuális a téma.
Az alábbiakban egy ember írásait teszem közzé, aki szintén mint hajléktalanként élt,  14 évig!

Túlélte!!

Az Ő írásait olvashatja a kedves Látogató.

Az írása kiadatásához, szponzor kerestetik!!

Másfél évtized az utcán

(Egy volt hajléktalan visszaemlékezései, az utcán töltött tizennégy évről)

 Amikor belekezdtem sorba venni írásaimat, az vezérelt, hogy  senkinek nem árthat megismerni ezeket a történeteket. A mai elkorcsosult világunkban, amikor minden a pénzről, és kizárólag  csak arról szól, meg kell ismernie az Olvasónak, hogyan lehet úgy megélni, hogy szinte éveken keresztül nincs egy fillér sem a zsebünkben. Lehet hogy túlzásnak, hatásvadászatnak tűnik mindez, pedig valóság. Válásom után, tizennégy évig voltam hajléktalan. Én a szó szoros értelmében az utcán éltem, hiszen akkoriban (1986) még nem igazán voltak segélyszervezetek. Ennek a közel másfél évtizednek a történetét, az ekkor készült cikkeket, riportokat szeretném megosztani a T. Olvasóval. Mert ezek tényleg a valóságot tükrözik, néhol bizony nagyon keményen mutatja azt be. Immár közel egy évtizede újra lakásban élek, egy szerető kedvessel, de az utcán töltött éveket soha nem tudom elfelejteni. Nem is áll szándékomban. Hiszen aki nem kóstolta az epét, az nem tud igazán örülni a tejszínhabnak sem. Én tudok, mert van viszonyítási alapom. Mint azt leírom, gyerekkoromat a szüleim vidéki kúriájában töltöttem, majd fiatalemberként, már a nagykövetségi negyedben volt lakásom. Onnan kerültem az utcára. Nem szeretném, ha közhelyek pufogtatásával lennék gyanúsítható, de azt mondom, ez a könyv, komoly tanulságul szolgálhat bárkinek aki elolvassa. Ha csak egy valaki hasznát veszi, és nem fagy meg télen az utcán, akkor már megérte.

Akarva akaratlanul, ki kell mondanunk, ma bárkiből lehet milliomos, de hajléktalan is. Senkinek sincs bebetonozott helye sehol. Elég egy válás, vagy kötni egy rossz üzletet, és máris az utcalakók között találhatja magát az ember. Ezt, a jómódból meglehetősen nehéz elképzelni, de tudjuk hogy felülről minden másképpen látszik. Azt viszont vajmi kevesen tudják, ha az egyén komolyan elkezd lecsúszni valami miatt, akkor bizony eltűnnek az addig barátként ismert emberek a környezetéből. A család, és a barátok hagyják először magára azt, aki elindult komolyan lefelé.

Hajléktalan voltam Pesten

Avagy másfél évtized fedél nélkül

 

Bemutatkozik a szerző

Én is, mint oly sok magam korabeli férfiember, hajléktalanná VÁLTAM. Így, szó szerint. Azért lettem hajléktalan, mert elváltam. Azt hiszem, nem kell tovább ragoznom, hiszen aki benne volt, az úgyis tudja mi apálya, aki nem, az meg úgyse fogja, vagy inkább nem is akarja megérteni. Senkinek a szenvedését, az élet által támasztott megpróbáltatásait nem akarom leértékelni, bagatellizálni. Ehhez sem indíttatásom, sem jogom nincs. Viszont engedtessék meg nekem némi racionalizáció! Mert más egy állami gondozásból, vagy szegény sorsú családból az utcára kerülni. Amikor úgy nő föl az ember, hogy tudja a szó jelentését: NINCS. Hiszen napirenden szembesül vele.Én nem tudtam. Huszonnégy éves koromig ismeretlen fogalom volt ez nekem. Egészen kicsi koromat a családunk vidéki kastélyában töltöttem. Később, szüleim válása után mivel anyukám villámgyorsan férjhez ment, beköltöztünk egy tisztes polgári házba és a velejáró jólétbe. Nálunk nem volt kérdés, hogy van-e ruha, cipő, ennivaló, vagy van-e pénz a háznál. Akkor nem tudtam felfogni, megérteni, hogy a Leskó Sanyi meg a "Gamma" Szőllősi Misi (nekem mindkettő bácsi) miért alszanak a vasúti váróban? Miért nem mennek haza? (1970-es évek!) Ma viszont nem akarom megérteni, miért nincs lakása, lakhatása annak, aki ledolgozta az egész vagy a fél életét. És különben is, miért van az, hogy -József Attila szavaival élve -jobban tenghet, aki alattomos? Nekem tizenkilenc éves koromban saját, kertes házam volt Pesterzsébeten! Igaz, a kicsitől is kisebb, de volt. Nem kaptam megkerestem. Az is igaz, hogy csak egy hónapig volt meg, mert mintegy nászajándék gyanánt vettük a feleségemmel, aztán egy hónap múlva visszajátszotta a régi tulajnak és megszökött az éppen ügyeletes bikájával. Én meg mehettem a munkásszállóra, mert akkor még volt ilyen lehetőség. Később, amikor a lakásért kapott pénzt eltapsolták és a fiúja kirúgta, újból összejöttem az asszonnyal. Akkor még nem tudtam, vagy csak nem akartam felfogni a régi bölcsességet: amelyik kutya egyszer átússza a Tiszát, az megteszi máskor is. Aztán katona lettem, később BM-es (rendőr). A VI. kerületi Benczúr utcában laktunk, a Minisztertanács elnökével, a Fock-villával srévizavé. Később kissé arrébb költöztünk a Munkácsy utcába a Szovjet nagykövetség szomszédjába (oda sem költözhetett bárki, hiszen nagyon vigyáztak az „elvtársakra”). Innen lettem hajléktalan, igen tisztelt Hölgyeim és Uraim! Mondhatni, a felsőbb régiókból zuhantam a pocsolyába, annak is a legmélyére, a posványba. Ez igen! Óriási szerencsém viszont, hogy talán csillagjegyemből fakadóan (halak), ahogy tanult kollégám Leleszi Balázs Károly is leírta, minden élethelyzetben feltalálom magam. Foglalkozásaimat tekintve voltam pincér, metró-forgalmista, rendőr, tejcsarnoki és egyéb culáger, konyhafőnök, biztonsági őr, pék, pártház gondnok, tanyacsősz, és voltam mór, aki megtette kötelességét… etc. Hasznát vettem a sokoldalúságomnak és képesítéseimnek, hiszen szinte minden munkát el tudtam vállalni. Én is voltam a tizennégy év alatt más hajléktalanokhoz hasonlóan hónapokig részeg. Olyan szinten, hogy képtelenség volt velem kommunikálni. De rájöttem, ez sehová sem vezet. Úgyhogy, mint akaratos, nyakas kún gyerek, kezdtem elölről. Én is jártam guberálni, kukázni. („gyűjtsd a vasat, és a fémet…”) Nagyon el kell találni a tempót, ha ki akar mászni az ember, mivel itt nagyon lassan jönnek az eredmények. Ha görcsösen akar, egy idő után besokall, elfárad, elveszíti a realitásérzékét. Aztán jöhet Kiskovácsi vagy  „Lipcsi”. Kimondhatatlanul sokat köszönhetek a Menhely Alapítványnak, azon belül a Fedél Nélkülnek, hiszen ők adták meg a lehetőséget első írásaim közlésére. Nem hagyhatom ki azokat a régi motorosokat sem, akik a szakadó havas esőben tartották a fejem és az írógép fölött a nejlont, hogy meg tudjam írni dolgozataimat. Én ezt azzal igyekszem meghálálni, hogy immár lakástulajdonosként és kitüntetett újságíróként továbbra is segítem a hajléktalanokat és a Menhely Alapítvány munkáját. Most ott tartok, hogy van egy jó munkahelyem, tűrhető fizetésem és egy drága jó főnököm, aki engedélyezte, hogy bármikor odajöhet hozzám a hajléktalan,  ha ügyes-bajos dolgaiban megakad.

Budapest, 2005 tavasza